nos, megtörtént. nem szégyellem, nem azért titkolom, mert rosszul esik beszélni róla, egyszerűen csak keserű lesz a levegő, ha gondolnom kell rá. azt hiszem, ez normális.
a munkahely, ahol töb mint két éve dolgozom, megszűnik. (ez a legkomolyabb nyugtatóm most: nem engem rúgnak ki, hanem… mindenkit… erre így még nem is gondoltam…) most körülbelül harminc embert küldenek el, egy hónapos határidővel, majd szeptemberig a többieket. nagyjából nyolcvan ember kerül az utcára, ide-oda, ki a nagyvilágba.
nem tudtunk róla. utólag minden apró jelet meg lehet magyarázni, egyre-másra érnek a felismerések: szóval ezért kellett ezt vagy azt olyan gyorsan megcsinálni! ezért nem kaptam meg x feladatot és jött utasítás, hogy fogjak sürgősen valami másba! ezért voltak a riportok, felmérések, összeírások! de egészen idáig nem tudtuk, nem volt időnk "megbarátkozni" a gondolattal, megépíteni vagy módosítani közeli jövőnkbe vezető terveinket. lakáshitel, autó, család – sokan már benne vannak és egyik napról a másikra ezeket nem lehet felülírni.
saját magamról nem beszélek, nekem óriási szerencsém van, mint volt eddig is. nincsenek tartozásaim, nincs senkim, akit el kell tartanom. mindig van hová hazamennem, a tartalékaimból elvagyok, míg csak tovább nem tudok lépni, és nem érdekel a pénz. igaz, hogy a párom számított rám, most, hogy lépni akar egy új életbe, és megígértem neki, hogy mellette leszek, nem biztos, hogy most teljesíteni tudom, ez rossz érzés. de mindig van egy DE. akár jövő héten indulhatnánk (vissza) rotterdamba, ahol ugyanúgy nulláról kell kezdeni mindent, mint itthon, csak annyi különbséggel, hogy több emberi és szakmai megbecsülést kaphatunk, ha tisztességesen dolgozunk. szeretem ezt a szót: tisztesség. illik hozzám 🙂
és biztosan tudom, hogy minden jól történik. fáj egy kicsit, nehéz fölkelni reggel, de most uralom ezt az érzést, és nem hagyom, hogy fölülkerekedjen rajtam.
Aldo most hívott föl, hogy küldjem el neki az önéletrajzomat, mert édesapja utánanézett egy munkának. mi okom lenne panaszra? eddig nem is ejtettem egyetlen könnyet sem, de most tényleg összeszorult a szívem, és nem attól, hogy milyen rossz, hanem hogy milyen szép is ez az élet.
ánosi juci 