lemerült telefon

Már megettem egy sárgadinnyét, két rozskiflit egy fél doboz krémsajttal (csak a vitamint nem nyeltem még le), kimostam és kicsavartam négy törölközőt (rájöttem, ha csak törölközőt mosok, nem szuperál a centrifuga), megnéztem két krimit (egy új és egy ismétlés) és feltöltöttem a telefonomat, ami (aki?) már egy ideje követelte a kaját – mindezt teljesen fölöslegesen. Mert a párom, aki egy hetes vidéki kiküldetésre távozott, nem találja a telefontöltőjét, amit este kitett a konyhapultra, és reggel – vélhetően – valamelyik táskájába süllyesztett. Mindezt kedden, egy esős-napsütéses-strandos-kávés délutánon közli velem. ezek után már nem is csodálkoztam, hogy hazafelé már beborult az ég, föltámadt a szél, és gyakorlatilag az élettől is elment a kedvem.
nem, nem vagyok féltékeny. nem gondolom, hogy valami rosszat csinál, amíg nem vagyunk együtt – pontosan tudom, miből mennyit enged meg magának, egyébként pedig nem tartozik nekem elszámolással. inkább arról van szó, hogy nagyon igazságtalannak érzem a sors ezen húzását. amíg bejártam dolgozni, szinte egyáltalán nem találkoztunk – még aludt, mikor elindultam, s én már aludtam, mire ő hazaért. ha szabadnapja volt azt vagy alvással töltötte, annyira kimerült, vagy – mindegy is, hiszen én általában nem voltam itthon. s most, hogy végre szabad vagyok, szabad!!!, ő nem elérhető számomra. igenis toporzékolok és hisztizek és mindent elkövetek, hogy 1. felhívjam a figyelmet magamra és erre az égbekiáltó kegyetlenségre 2. lefoglaljam magam, hogy ne kelljen egész nap arra gondolnom, mennyire egyedül vagyok.
persze, hogy nem vagyok egyedül. reggel fölkelek a szomszéd utcában folyó építkezés hangjaira, kitakarítom, ami épp a kezem ügyébe kerül, megnézem a leveleimet (és a facebook-ot…), eszem valamit és bemegyek a városba a barátaimmal találkozni. csakhogy amikor megpróbáltam kiirtani az embermagas gazt az első kertben, a dolog azonnal kudarcba fulladt, mert nem találtam  a munkáskesztyűm, amit Peti használt utoljára. mindenhol ott vannak a cuccai (hiszen itt lakik), mielőtt lefekszem aludni, kiviszem a takaróját a nappaliba, hogy tudatosítsam magamban, egyedül alszom. mindjárt éjfél, itt ülök és sajnálom magam.
pedig tényleg szívek szállodáját nézek orrvérzésig.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

napok

2010. augusztus
h K s c p s v
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...

%d blogger ezt szereti: