tél

sétálni megyek, mert szép az idő. egyébként sem szeretek metrózni, itt sem, noha látok olyat, amiért talán érdemes lenne. múltkor, mikor az a részeg fiú szállt föl, átkarolt egy mamit és könyörgött neki, hogy fogadja örökbe… mindenki remekül szórakozott. otthon ez lehetetlen.
a kikötő felől persze fúj a szél, de onnan mindig. a nap süt, nem zavartatva magát a horizonton gyülekező piszkosszürke felhőktől. a sirályok és a fehérfejű vadkacsák elszórt ékköveknek látszanak a víz fölött. ilyenkor mintha minden tisztább lenne, mint eső után egy nagyvárosban, ahol sok a fémes-üveg felület. itt csak víz van, igazi, fodros tengervíz, a végtelenség ígéretével hívogat, csalogat a nagykikötő felé, ahol mindig daruk dolgoznak.
nekem a városban a helyem. jó itt, mert gyalog mehetek a boltba, mert nem vagyok kötve semmilyen járműhöz; mert itt sosem unatkozom. (a szagból ítélve alex megint halat főz, emiatt nehéz koncentrálni, de már nem tart sokáig) tágra nyílt szemmel próbálom elraktározni mindazt, amit látok, mert hiszen minden mulandó. holnapután darabokra kell szednünk és kidobnunk egy orgonát. egy hangszert, aminek tönkretétele már önmagában megbocsáthatatlan – hát hogyan magyarázzam meg, amit láttam? a lakás, ahol a gép áll, valakinek az otthona volt éveken át, tele most is a ruháival, lemezeivel, szalagjaival (igazi, régi filmfelvevője volt a bácsinak, s ez is a konténerben végzi majd), könyveivel, amikből látszik, hogy művelt, életszerető, érdeklődő ember lakott itt. tanult és tudott játszani az orgonáján. s nekem, aki számára az élet egyetlen örökkévaló pillanat, szinte lehetetlen megértenem, miért hagyja el most ezt az orgonát. persze, mert megöregedett és hamarosan egyáltalán nem lesz szüksége erre a holmira, de ez nem válasz! ha egyszer megszelídítettem valamit, azért örökre felelősséggel tartozom. minden lakásban felteszem ezt a kérdést, még az alkesz bácsinál is, ahol egyértelműen látszott, a pasasnak mindig megvolt mindene, és elege is lett ebből igen hamar; de mégsincs soha válasz.
összehúzódott a vágás a tenyeremben; már nincs két centi, csak másfél, és körülötte a vörös udvar is halványult. most már mennék arra az állásinterjúra, ha egyszer tudok kezet fogni! 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

napok

2010. december
h K s c p s v
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...

%d blogger ezt szereti: