csaló msn

“itt kell a címet megadni” – naaa ne. mikor legutóbb blogoltam, úgy emlékszem, azt önként tettem, most meg itt kommandíroz, hogy hova mit írjak. nooormális?

egyébként is mérges vagyok rájuk, mert átirányították a blogot erre a wordpress oldalra (amivel egyébként semmi bajom, tiszta és könnyen kezelhető), de a fotókat ott hagyták a régin, amit most nem tudok egy lépésből elérni. ha nekem nem sikerül, vajon hogyan fogják megnyitni a képeket azok, akiknek szánom azokat? némi szörfölés után úgy látszik, a tárhely neve skydrive-ra változott. de a hozzá vezető legrövidebb utat még mindig nem találom.

mára ennyi. mit is írhatnék? hogy még mindig nem találom a helyes billentyűket ezen az apróka gépen? hogy napokon át egyedül vagyok itthon (ha épp nem dolgozom, persze, sajnos még ez sem általános :-P)? hogy ebben az országban nőként mindig csak félember leszek, még a közvetlen környezetemben is?

pedig hetek óta várom, hogy vége legyen a titkolózásnak az eljegyzéssel kapcsolatban, és most hirtelen nem tudom, mit mondjak… azt sem, hogy mit gondoljak… nem tudom, ki tehet róla, hogy most alszik bennem a romantika, persze, az én hibám… de nagy szerepük van a mindennapoknak is, amelyek egyszerűen nem hagyják, hogy meglássam a világot. képtelen vagyok régen volt naiv énemet fenntartani, pedig szerettem és boldog voltam vele. most is boldog vagyok, csak másként. azt hiszem, utálom a változásokat, de talán erről is valaki olyat kéne megkérdezni, aki jobban ismer engem magamnál. félve merem csak kimondani, de érzem, hogy muszáj: a végén úgyis egyedül maradok, mindig egyedül, és most már magamra sem számíthatok. ki kell találnom valami tervet, valamit, amire építkezhetek, különben minden összedől körülöttem, és azt nem engedhetem. most már felelős vagyok a rózsámért, és hiába szeretnék beszélni erről.

az eljegyzésről: kicsit sem bánom, hogy egy darabig nem mondtuk el senkinek (mármint az “igazit”), nagy szükségem volt rá, hogy hagyjam elhelyezkedni az életemben, még mielőtt közszemlére tesszük a jövőnket. mostantól mindenki helyett, akit érint (kivéve a vőlegényemet, aki ugyanezen keresztülmegy) nekem kell jelen lennem, gondolnom, éreznem, cselekednem. ez önmagában is lehetetlennek hangzik, hát még ha hozzáveszem, hogy -természetesen- a helyes utat kell járnom, botlás és tévelygés nélkül. senki sem érezheti mellőzve magát, minden részletet időben (és elsőként!) kell megosztanom mindenkivel, mosolyogva, mit, ragyogva, senkiben sem maradhat tüske. minden drótot nekem kell rángatnom, s minden bábu én vagyok. morbidnak hangzik? az is.

de amikor egy percre csönd lesz és nem jut szembe semmi, akkor boldog vagyok. hüvelykujjamat végigsimítom a gyűrű peremén.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

napok

2011. január
h K s c p s v
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...

%d blogger ezt szereti: