a sapka dilemmája

ha van rajtam, az a baj, ha nincs, akkor meg az.

csináljam meg ezt, majd azt, nem is, először valami egész mást, de rögtön; figyeljek oda MINDENre, függetlenül attól, hány feladótól érkezik az üzenet; javítsak, pótoljak, cseréljek, frissítsek. tegyek csodákat és váltsam meg a világot, de pontosan úgy, ahogy mások akarják

vagy: üljek csöndben és csináljak úgy, mintha éppen csak léteznék… amíg újra szükség nem lesz rám

és csodálkoznak, ha akaratuk ellenállásba ütközik. az én ellenállásomba. sok tulajdonom nincs ezen a földön, talán nem is bánom, hogy mindenem mulandó, de akaratom még van. és csak nekem szánalmas, hogy ezt ismételgetem? csak nekem kellemetlen, hogy mindenkinek megfelelek és nem kapok érte elismerést? nekem terhes csupán, hogy szétszakítom magam mások között, másokért? pedig nem is akarom… de már nem is kérdezik, mit akarok. ez az egy, ami engem bánt. minden mást elviselek, hozzászoktam, ilyen a természetem – mindegy. de lassan úgy érzem magam, mint egy hirdetőoszlop, amire mindenki rajzszöggel erősíti fel a plakátját. tudatlan, kisemmizett, mellőzött félember vagyok. és bizonygatnom kell, hogy komolyan beszélek?!

nem kérdezem, mit csinálok rosszul, mert azzal behódolnék. tudom, hogy jól csinálom. azt kérdezem, kinek jó ez. mert nekem nem, az biztos. kinek áll érdekében a szeretteim közül, hogy engem megfosszon önmagamtól? mert akik nem szeretnek… hát az ő véleményük nem nagyon érdekel arról, kell-e sapkát hordanom vagy nem. pedig mondják, csak mondják… ki mutogat rám a háttérben, hogy “ide lőjetek, ide dobjatok minden szemetet, majd EZ elhordja”? milyen ember az ilyen? mert ezt csak emberek csinálhatják…

(már doktor haak is kezdi, ma azzal viccelt, biztos elfújt volna a szél, azért nem mentem ki a házból; és ha igen, akkor mi van?; benne legalább bíztam eddig, tudtam, hogy tisztel, ahogy ezt most kevesen teszik körülöttem)

sosem tudom meg, ki ügyködik a hátam mögött, ki ás nekem csapdát, ki keresi a vesztemet. nem is érdekel. már az emberi rosszindulatban is kezdem elveszteni a bizalmamat.

én már nem változom. nem panaszkodom és nem futok el. de nem is harcolok. én olyan anyagból vagyok, amit nem vesz észre az ember, míg el nem pusztítja. hát semmisítsetek meg, ha látni akartok, (és képesek vagytok a múltban élni), vagy hagyjatok élni, ahogy vagyok! ne féljetek, kérem az Istent, őrizze meg nektek a lelkemet, ha én már nem leszek

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

napok

2011. február
h K s c p s v
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...

%d blogger ezt szereti: