most is, mikor a leggyengébb vagyok, mindenki elvárja, hogy erős legyek. erősebb, mint máskor, hiszen most “rendkívüli helyzet” áll fenn. már csak azt szeretném tudni, melyik az a helyzet, amelyben gyengének és esendőnek mutathatom magam.
várom, hogy valaki segítsen, de aki jönne, azt elküldöm. mint a lázas beteg, ledobom magamról a takarót, amibe vacogva belecsavartam magam. egyedül lettem, mire megtanultam, hogy vele jobb, mint nélküle, s hogy nem várhatok el semmit, amit én nem adok meg másnak. persze visszacsinálni nem akarom, inkább a csodára várok, hogy…
hívjon fel és mondja azt, hogy megteszi, amit kérek, hogy bebizonyítja, hogy nincs, ami fontosabb nálunk. hogy megbízik bennem, amikor azt mondom, meg tudjuk csinálni. nem is kell mondani semmit, csak nekimenni a falnak és ledönteni. én is álomvilágban élek. az a fal túlságosan masszív, hiába döngettem, meg sem rezzent. és nem fog felhívni.
nem baj, azért is leírom, aztán telefonálok… Dani azt mondta, ne sírjak (aztán azt is mondta, annyi pálinkát ivott a saját esküvőjén, hogy a végén nem tudott lábra állni). semmin sem változtat, de most már tényleg nem maradt semmi, amivel könnyíthetnék a nyomáson.
olyan hülyék vagyunk, ülünk egy szoba két sarkában és duzzogunk, ahelyett, hogy egyikünk fölállna és odamenne a másikhoz. ketten jobb nyavalyogni, mint egyedül, nem? de nyavalygás nélkül lenne a legjobb…
nemcsak a páromat hagytam el, hanem a jövőmet is. senki ne várjon tőlem semmit.
ánosi juci 