(fél)idő

bárki bármit mond (vagy a legjobb lenne, ha csak gondolná, hogy én ne halljam meg, s ne kelljen reagálnom), leírom, amit érzek. amíg még tudom, s amíg még merem.

tompa vagyok, de nem üres. a szerelem, a remény, az akarat erő, ami tegnapelőtt fűtött, még mindig bennem van, csak most lefojtja egy maroknyi füstölgő düh, aminek tüzét a bánat könnyei keserítik fehérré.

nagyon sok gondolat megfordult a fejemben a tegnapi nap és álmatlan, migrénes éjjel során. a nagy része nem tartozik senkire, ezeket nem írom le. de van más is. kérdések özöne, érzések, villanások. reggel fél nyolckor úgy keltem, mint akibe áramot vezettek…

és most, ahogy a szavakat keresem, eszembe jut: szabad-e ezt nekem… kiadni magam, a szerelmemet, a közös életünket, szabad-e eltakarnom a felét annak, amiben ketten vagyunk… de nem, erről szó sincs. még mindig csak mi vagyunk, és ez egy darabig még így is marad. így vagy úgy… nemcsak én kapaszkodom ebbe a kapcsolatba, mintha az életem függne tőle. ezen múlik minden, ez számít csak. minden, amit teszünk, minden döntésünk a kapcsolat függvénye, minden gondolatom ekörül forog. és mégis (vagy talán nem is olyan meglepő), egyedül vagyok. és rengeteget gondolkodom, és ez rossz, mert fáj, húsomba és lelkembe mar, szétszakít és megperzsel. de jó is, mert csak így juthatok el innen erről a gyötrelmes csapdából.

most még nagyon dühös vagyok, de tudom, hogy el fog múlni, ebben biztos vagyok, és azt is tudom, miért: nem akarok haragudni. nincs olyan hatalom a földön, ami rávehet arra, hogy tönkretegyem magam. s ha mérges vagyok, másnak sem tudok segíteni. tulajdonképpen nagyon egyszerű a terv: csak fel kell szabadítanom magam, újra kiéleznem a pozitív energiáimat, és megmutatnom, milyen erős vagyok. hagyd, hogy az oldaladon harcoljak, és győzni fogsz. jó, mi? a többi, ahogy mondtam, csak ránk tartozik. a nagyobb része.

Hírdetés

megint más

 

 

 

 

 

 

 

ma van a nem-esküvőm napja.

megismerkedtem egy fiúval, aki kétséget sem hagyott bennem afelől, hogy szándékai “komolyak” és találkoznak az én szándékaimmal. harcba kezdtünk hát a közös jelenünkért és jövőnkért. pezsgőt bontottunk, amikor hozzáköltöztem, és együtt váltottunk, amikor a munkahelyem megszűnt. az biztos, hogy mindketten menni akartunk, igaz, én nem olyan messzire… de akkor már titkos jegyesek voltunk, nem akartunk külön lenni a másiktól. neki szüksége volt rám, hogy támogassam, nekem pedig rá volt szükségem, mert őt választottam. nem támogattam valami jól… mert egyedül maradtam, annak ellenére, hogy ő jelentette az egyetlen biztos pontot az életemben, amikor saját magamban sem bíztam igazán, csak benne. nem gondolkodtam még azon, hogy is lehetett, hogy egyikünk boldog volt, míg a másik folyamatosan sorvadt; azt hiszem, nagyon rosszul csináltuk, és nagyon későn vettük észre, hogy baj van. ő, mert nem foglalkozott mással, csak a munkájával (amit úgy hívott: “a kettőnk jövője”, és nagyon megható volt, csak a jelenből ebbe a jövőbe nekem dimenzióugrást kellett volna tennem) és én, mert hagytam a depressziót eluralkodni magamon. a sehová sem tartozás, a haszontalanság érzése, az öregedés legyőzött és megbetegített. de. ez nem a panaszkodás helye

hazajöttünk együtt, mert az ujjamon hordtam a gyűrűjét és a szívemben a szívét és mert nem voltam akkor már senki. kértem, hogy maradjon, mindene megvan ott, s majd visszamegyek és kitalálunk valami jobbat, ha már képes leszek gondolkodni újra. de ő velem jött, mert félt egyedül maradni, s talán azért is, hogy a támogatását kimutassa, de ebből én nem sokat éreztem. egyik pillanatban még az esküvői díszítésen vitatkoztunk, a másikban pedig ott álltam egy vadidegen helyen egy csomó doboztól körülvéve, teljesen egyedül. a vihar tombolt körülöttem, zúgott a szél, ömlött a nyakamba az eső, jég, földről fölkapott szemét. nem tudtam mást, mint magamat menteni. eljöttem. mondogattam keserűen, hogy tudtad, hogy ez lesz, magadra maradtál, mire is számíthattál, hiszen te senkinek nem vagy elég jó, semmire nem vagy való, mit is akartál ettől a másiktól.

de aztán kaptam még egy esélyt. kaptunk… hogy rájöjjünk, mit rontottunk el, s hogyan tudjuk helyrehozni. együtt akartuk csinálni, s én telve voltam lelkesedéssel, hittel, erővel, eljött az én időm, gondoltam, most aztán boldogok leszünk “meg minden”. és boldog is voltam, szerencsés, hogy megint azzal az emberrel lehetek, akit a legjobban szeretek ezen a földön, hogy együtt folytathatjuk tovább, ahogy terveztük, és azt éreztem, bármit is találunk ki, azt meg tudjuk valósítani. összeszedtem minden maradék erőmet, tudtam, hogy nem lesz könnyű (sosem volt az), de a “kettőnk” érdekében félretettem a büszkeségem (ami még maradt) és összeszorítottam a fogam. és tudtam, hogy jó lesz, hogy most ez volt a helyes döntés, és semmi sem állhat közénk mostantól.

nagyot tévedtem. amit bizalomnak hittem, foszladozó kelme volt a sértettségre borítva, amit szeretetnek gondoltam, az harag volt és más tehetetlen indulat, félelem és… bosszú. és amikor biztos voltam benne, hogy a két kar, ami átölel, megvéd a bajtól, akkor is csak egyedül álltam valami jeges folyóvíz partján a viharban. és most szeretném, ha létezésem megszűnne, ha lelkem elégne és megsemmisülne, mert nem akarok többé egyedül lenni.

és ha valaki egyszer megígéri, hogy nem hagy egyedül, akkor számoljon vele, milyen nagy dolgot kértem. túl nagyot.

nem sírok, mert nincs értelme. ennek az egésznek nincs értelme, mostantól, hogy így megcsalt, rávett, hogy minden hibát magamra vállaljak és most ezért is megbüntet, hogy a jövőm, amiért odaadtam mindenemet, az utolsó szál ruháig, mostantól nem más, mint egy homokbucka… nem is számít

innen nincs hová menekülnöm. azt hittem, a következő harc után béke jön, de úgy tűnik, nem lesz ilyen. letarolt síkság van. már csak azt mondaná meg valaki, hogy miért kell itt lennem, csak hogy kicsit könnyebben viseljem. mert ha az előző hibámból megtanultam, ki a fontos és mi a fontos, akkor most miért kapok büntetést azért, mert a jó utat követtem? miért? mit csinálok rosszul? lehet, hogy tényleg láthatatlan vagyok. az én életem csak olyan másoknak, mint valami szellő vagy egy kis zümmögő bogár, amit nem látnak, csak a periférián érzékelik. amit én akarok, az olyan csak, mint a nyárfa pihéi: az ember elhessegeti az arca elől, és megy tovább.

kértem, hogy figyeljen rám. nem hiába jártatom a számat, amikor azt mondom, szabad vagyok. engem nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha egyszer velem akarsz lenni. ha engem akarsz, akkor számolj is velem. engem nem lehet átgyúrni, megváltoztatni. én már vagyok valaki, s ha ellenem támadsz, magad ellen támadsz. könyörögtem, ne lásson belém olyan tulajdonságokat, amikkel nem rendelkezem, mert csalódni fog, s engem fog hibáztatni. vegye észre azt, aki vagyok, s fogadja el, ha pedig nem tetszik neki, akkor engedjen elmenni anélkül, hogy számonkérné rajtam, amit nem ígértem. én sosem hazudtam, sosem titkoltam előle semmit. odaadtam mindenemet, és ő elvette, s azt hittem, ez jó. mert ha kellet, hát itt vagyok, a tiéd vagyok, csinálj velem, amit akarsz, csak ne változtass meg. mert az nem én leszek, s neked nem fog tetszeni a műved. ha boldog akarsz velem lenni, hát tessék, de így, ahogy vagyok és ahogy vagy. másképp nem fog menni.

és most vége van. nem vagyok menyasszony és nem vagyok feleség.