bárki bármit mond (vagy a legjobb lenne, ha csak gondolná, hogy én ne halljam meg, s ne kelljen reagálnom), leírom, amit érzek. amíg még tudom, s amíg még merem.
tompa vagyok, de nem üres. a szerelem, a remény, az akarat erő, ami tegnapelőtt fűtött, még mindig bennem van, csak most lefojtja egy maroknyi füstölgő düh, aminek tüzét a bánat könnyei keserítik fehérré.
nagyon sok gondolat megfordult a fejemben a tegnapi nap és álmatlan, migrénes éjjel során. a nagy része nem tartozik senkire, ezeket nem írom le. de van más is. kérdések özöne, érzések, villanások. reggel fél nyolckor úgy keltem, mint akibe áramot vezettek…
és most, ahogy a szavakat keresem, eszembe jut: szabad-e ezt nekem… kiadni magam, a szerelmemet, a közös életünket, szabad-e eltakarnom a felét annak, amiben ketten vagyunk… de nem, erről szó sincs. még mindig csak mi vagyunk, és ez egy darabig még így is marad. így vagy úgy… nemcsak én kapaszkodom ebbe a kapcsolatba, mintha az életem függne tőle. ezen múlik minden, ez számít csak. minden, amit teszünk, minden döntésünk a kapcsolat függvénye, minden gondolatom ekörül forog. és mégis (vagy talán nem is olyan meglepő), egyedül vagyok. és rengeteget gondolkodom, és ez rossz, mert fáj, húsomba és lelkembe mar, szétszakít és megperzsel. de jó is, mert csak így juthatok el innen erről a gyötrelmes csapdából.
most még nagyon dühös vagyok, de tudom, hogy el fog múlni, ebben biztos vagyok, és azt is tudom, miért: nem akarok haragudni. nincs olyan hatalom a földön, ami rávehet arra, hogy tönkretegyem magam. s ha mérges vagyok, másnak sem tudok segíteni. tulajdonképpen nagyon egyszerű a terv: csak fel kell szabadítanom magam, újra kiéleznem a pozitív energiáimat, és megmutatnom, milyen erős vagyok. hagyd, hogy az oldaladon harcoljak, és győzni fogsz. jó, mi? a többi, ahogy mondtam, csak ránk tartozik. a nagyobb része.
ánosi juci 