lenni

reggel elkezdtem írni a nőnek lenni ünnep-et. aztán, körülbelül a negyedik mondatnál, hazaért peti és ezért csak összecsaptam az írást. most alszik, mélyen, remélem, pihen, s megpróbálom leírni megint, amíg föl nem ébred és amíg a migrén hagyja, hogy írjak.

arra emlékszem, úgy kezdődött: nőnek lenni ünnep. szó szerint nem fogom visszaidézni, nagy része úgyis baromság volt. de az érzés nem szűnt meg bennem: el akarom mondani, milyen nőnek lenni, áldás és átok, ajándék, szerencse, jutalom és vezeklés, szenvedés, harc. mert még mindig vannak, akik nem tudják

ez a lét, mely mindenek előtt magányos, mert olyan terheket rak az emberre, hogy az már nem képes társaságot elviselni. nem szerep, nem jelmez, ahogy sokan leírják és eljátsszák, nem. nincs jelentése, mert maga teremti a jelentést, a magyarázatot, x akta, ha úgy tetszik. szóval magány: rögtön, ébredéskor, amikor egy telefoncsörgés kiszakít az álmomból, el kell hagynom önmagam, és szolgálnom valaki mást (szívesen teszem, mert én döntöttem így, ennek nem lehet panaszos felhangja), hogy megkeressem és fövegyem  telefont, mert a másiknak az fontos, de ő maga még nem képes ezt megtenni. az öltözés ideje, amikor imádok nőnek lenni, amikor építem önmagam, nem külsőleg, hanem belülről, a lendülettel, hogy ha nem is lát most senki, nem lép mögém senki, hogy hónom alatt átnyúlva megfogja a mellemet, akkor is én vagyok az, akinek lennem kell. nemcsak látszom valakinek, valamilyennek, ahogy korábban egy barátom fogalmazott. ilyenkor gyakran elgondolkodom: ha nem lenne rajtam ruha, akkor lennék igazán önmagam… persze fáznék, és hamar kényelmetlenné is válna a dolog. biztos az ősasszony is szőrmebundáért nyúzta az ősembert

amikor főzök, s dúdolok közben, amikor nem kell félnem, hogy kiesem a szerepből, mert nem is színészkedem, amikor a férfi nem hiszi el, hogy nincsenek titkok körülöttem, hiába magyarázom, hogy tényleg minden ilyen egyszerű… ez nem is az én érdemem, ez valami hatalmas erő, ami fölemel és megvéd attól, hogy a hitetlenek szétzúzzák a szobromat… mert nőnek lenni nemcsak művészet, hanem maga a műalkotás is. vigyáznom kell rá, csiszolnom, fényeznem. ezért kapaszkodom bele a kézbe, amely kinyitja nekem az ajtókat, amely viszi a kosaramat a boltban, ezért vagyok büszke, ha társaságban észrevétlenül megfogja a fenekem. és ezért simítom a tenyerem a hasamra, elképzelve az érzést, milyen lehet, ha majd ott növekszik valaki… de mégsem ettől vagyok nő, és mégsem azért teszem mindezt, mert nő vagyok. de megteszem, mert ünnepelek és ez segít, hogy a súlyokat cipeljem.

ezért illeti tisztelet a nőt, olyan dicséret, amit nem férfiak zengenek el.

nyáron, alig fürdőruhában

mint egy film kezdőkockái: fülledt meleg, felhőtlen kék ég, szellő se lebben. vízparti sétány éttermekkel és büfékkel, a bejáratokban pingvinruhás alkalmazottak strázsálnak hátratett kézzel, unatkozó arccal. aki teheti, a strandon van, az út szinte üres. lassan (üdülőterületen csak harminccal lehet menni) rozzant, élénk színű (mondjuk ki: piros) autó gördül végig a poros utcán, a kerekek alatt jajonganak a sétány kavicsai. megáll egy bódé előtt: két büfé közé ékelődött tetoválószalon. fiatal, szikár férfi száll ki belőle, s ahogy becsapja fél kézzel az ajtót, a lusta napfényben megcsillan a felirat: pizzafutár. másik kezében két, újrapapírból hajtott doboz. besétál a szalonig, leteszi a dobozokat, fekete brifkójába rejti a pénzt és kicsit kifújja magát. fáradt; lassang lecseng az ebédidő, s a pancsolásban kifáradtak már uzsonnát rendelnek. rövid eszmecsere után megropogtatja keskeny derekát és visszaül az autóba. csikorgó gumikkal indul; a pingvinruhások pislogás nélkül nézik, míg eltűnik a sarkon.

ez a történet is lopott, de kicsit nekem, rólam is szól, mert a pizzéria udvarán nekünk mesélte a futár, míg a buborékos almalét iszogattuk. mert nyár van és társasági élet (nem is akármilyen: vizibiciklizés egy csapat örök gyerekkel és egy reményteljes tizenhat hónapossal). mert nem vagyok egyedül, a haldokló-éledő életem része valaki más életének. na, ezt jól elrontottam. egyáltalán nem ezt akartam, csak a pizzás mesét szerettem volna megírni…

megtaláltam a fényképezőgépemet és a memóriában a gofris képet, amit még peti csinált amszterdamban az opera előtt. majd fölrakom, hogy a hülye is értse: ez a bejegyzés az ételről szól.

mert enni kell. egyébként még mindig munkákra jelentkezéssel és reménykedéssel töltöm az időmet (most is vagy négy helyről hitegetnek, de én erős vagyok, higgadt és józan). lehet, hogy be kéne rúgni egy kicsit? ilyen melegben?!

úton vagyunk

 

 

 

 

 

 

kész kabaré. egy pillanatra megvillant kívülről, és láttam, milyen nevetséges. kezdek pont olyan gusztustalanul szerelmesen viselkedni, amitől mindig is próbáltam megkímélni a környezetemet (és magamat). s a legrosszabb az egészben: a látszat egyáltalán nem csal. reggeltől estig és estétől egészen reggelig semmi mással nem vagyok elfoglalva, csak VELE. fölkelt-e már, mikor fog hívni, minden rendben van-e, eszik-e rendesen, kivel találkozik, miket gondol, csajozik-e, mikor találkozunk, mi lesz holnap, és ez így megy nap mint nap. gyakorlatilag a minta sem változik.

gratulálnom kell magamnak, hogy a történtek ellenére elértem ezt az eredményt. vajon Ő mit szól hozzá :-)? de az a szerencsém, hogy az állapottal együtt jár teljes közönyöm a világ felé. nem érdekel, mások mit gondolnak (nem mintha eddig, de most mégis mégsem… hiszen ez más, ugye. na.) teljes magamat átadhatom az érzésnek, hosszan kiszínezve, milyen ruha lesz rajtam, ha legközelebb találkozunk, menni mindent fogunk megbeszélni, kitalálok mindenfélét, hogy kikapcsolhassam a munka utána agonizálásból, hogy pihenni tudjon. a jövő… az ilyen szegényes lelket, mint az enyém, csöppet sem érdekli a jövő. boldogan élünk, míg meg nem halunk, mi kell még? hiába tudja az eszem, hogy ez nem így van, s dolgozom érte körömszakadtáig, mégsem ez az elsődleges. ezt is csak ködösen élem meg.

minden érzékemet élesen, nyitva kell tartanom, hogy el ne mulasszak semmilyen jelzést, ami TŐLE érkezik hozzám. szombat reggel például azt mondta (a nagymamája temetése volt, s beszélgettünk róla, ki hogyan képzeli el utolsó földi útját): “jó, de akkor úgy foglak szétszórni, hogy kiviszlek vitorlással, és…” először, és ezt hangsúlyoznom kell: nem az érintett meg, hogy vitorlázni visz, mert életem egyik legszebb élménye ez (vajon akkor is az lesz, ha már nem élek?). sokkal előbb ért el a tudatomig, s ezáltal a lelkem mélyéig, hogy mennyire természetesnek vette: ő fog engem eltemetni.

itt most be is fejezhetném, de… szép, igenis szép ez a gondolat, és büszke vagyok ránk, hogy most átélhetem.

már a megismerkedésünkkor is jelen volt: amikor követelőzött, hogy költözzek hozzá, “hiszen innen úgysem mész el többet”, hátrasandítottam a kert végébe, nincs-e ott megásva nekem egy sír… és akármennyire morbid, most megnyugtatónak és természetesnek tartom. ezt akartuk, nem? együtt élni és együtt meghalni, vagy mi.

most már mennem kell

csak még egy: az autó. az én vagyok. Ő visz engem végtelen utakra, csakis engem.

munka/nem

még mindig semmi. a leghalványabb remény is elpusztult bennem ma. és ezt rettenetes így kimondanom, nekem, aki mindennek meglátja a jó oldalát. nem adom fel, amíg élek, de remény nélkül vajon van-e értelme csinálni?

hogy nincs más választásom? sosem volt… mindig csak azt csináltam, amit kellett, néha jól, néha rosszul. sosem kerestem más utat, mint amin járnom kell. és ide jutottam. annyira akartam ezt a munkát! annyira szerettem volna visszaszerezni azt a nőt, aki voltam, magabiztos, vidám, önálló… csütörtök reggel tízkor itt zokogok, pedig már zuhanyoztam, teregettem, fölporszívóztam a szobámat, reggeliztem, átnéztem a leveleimet. még mindig kész vagyok bármire, de csak nem jön! az elmúlt hónapban vagy hatvan cv-t küldtem szét, s tíz választ kaptam. tudom, hogy ez a normális, nem számítottam másra (volt már sokkal rosszabb is). de azt nem gondoltam, hogy egyedül kell végigcsinálnom.

hát már mindig ez lesz?

napok

2011. június
h K s c p s v
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...