még mindig semmi. a leghalványabb remény is elpusztult bennem ma. és ezt rettenetes így kimondanom, nekem, aki mindennek meglátja a jó oldalát. nem adom fel, amíg élek, de remény nélkül vajon van-e értelme csinálni?
hogy nincs más választásom? sosem volt… mindig csak azt csináltam, amit kellett, néha jól, néha rosszul. sosem kerestem más utat, mint amin járnom kell. és ide jutottam. annyira akartam ezt a munkát! annyira szerettem volna visszaszerezni azt a nőt, aki voltam, magabiztos, vidám, önálló… csütörtök reggel tízkor itt zokogok, pedig már zuhanyoztam, teregettem, fölporszívóztam a szobámat, reggeliztem, átnéztem a leveleimet. még mindig kész vagyok bármire, de csak nem jön! az elmúlt hónapban vagy hatvan cv-t küldtem szét, s tíz választ kaptam. tudom, hogy ez a normális, nem számítottam másra (volt már sokkal rosszabb is). de azt nem gondoltam, hogy egyedül kell végigcsinálnom.
hát már mindig ez lesz?
ánosi juci 