úton vagyunk

 

 

 

 

 

 

kész kabaré. egy pillanatra megvillant kívülről, és láttam, milyen nevetséges. kezdek pont olyan gusztustalanul szerelmesen viselkedni, amitől mindig is próbáltam megkímélni a környezetemet (és magamat). s a legrosszabb az egészben: a látszat egyáltalán nem csal. reggeltől estig és estétől egészen reggelig semmi mással nem vagyok elfoglalva, csak VELE. fölkelt-e már, mikor fog hívni, minden rendben van-e, eszik-e rendesen, kivel találkozik, miket gondol, csajozik-e, mikor találkozunk, mi lesz holnap, és ez így megy nap mint nap. gyakorlatilag a minta sem változik.

gratulálnom kell magamnak, hogy a történtek ellenére elértem ezt az eredményt. vajon Ő mit szól hozzá :-)? de az a szerencsém, hogy az állapottal együtt jár teljes közönyöm a világ felé. nem érdekel, mások mit gondolnak (nem mintha eddig, de most mégis mégsem… hiszen ez más, ugye. na.) teljes magamat átadhatom az érzésnek, hosszan kiszínezve, milyen ruha lesz rajtam, ha legközelebb találkozunk, menni mindent fogunk megbeszélni, kitalálok mindenfélét, hogy kikapcsolhassam a munka utána agonizálásból, hogy pihenni tudjon. a jövő… az ilyen szegényes lelket, mint az enyém, csöppet sem érdekli a jövő. boldogan élünk, míg meg nem halunk, mi kell még? hiába tudja az eszem, hogy ez nem így van, s dolgozom érte körömszakadtáig, mégsem ez az elsődleges. ezt is csak ködösen élem meg.

minden érzékemet élesen, nyitva kell tartanom, hogy el ne mulasszak semmilyen jelzést, ami TŐLE érkezik hozzám. szombat reggel például azt mondta (a nagymamája temetése volt, s beszélgettünk róla, ki hogyan képzeli el utolsó földi útját): “jó, de akkor úgy foglak szétszórni, hogy kiviszlek vitorlással, és…” először, és ezt hangsúlyoznom kell: nem az érintett meg, hogy vitorlázni visz, mert életem egyik legszebb élménye ez (vajon akkor is az lesz, ha már nem élek?). sokkal előbb ért el a tudatomig, s ezáltal a lelkem mélyéig, hogy mennyire természetesnek vette: ő fog engem eltemetni.

itt most be is fejezhetném, de… szép, igenis szép ez a gondolat, és büszke vagyok ránk, hogy most átélhetem.

már a megismerkedésünkkor is jelen volt: amikor követelőzött, hogy költözzek hozzá, “hiszen innen úgysem mész el többet”, hátrasandítottam a kert végébe, nincs-e ott megásva nekem egy sír… és akármennyire morbid, most megnyugtatónak és természetesnek tartom. ezt akartuk, nem? együtt élni és együtt meghalni, vagy mi.

most már mennem kell

csak még egy: az autó. az én vagyok. Ő visz engem végtelen utakra, csakis engem.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

napok

2011. június
h K s c p s v
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...

%d blogger ezt szereti: