mosás

jön a gólem… emlékszem még, a gonosz anti lakásában hogy’ ültünk a hajdú mosógép fölött borival, várva a katasztrófát, felkészülve a világ megmentésére… és most visszatér a mosógép-szörny!

aljas módon támad; reggel hétkor már bokáig érő víztócsa fogad a fürdőszobában. nem sírok, nem csapkodok, ronggyal fölszedem a pocsolyát és átterelem a lefolyóba. megkeresem a hiba forrását és megpróbálom megszüntetni. nem sikerül. forrás nyelvet ölt rám, de én nem adom fel, a rozsdás konzervdobozt elhelyezem a csap alatt és mehet a móka!

ruhák a gépben; mosószer a tartályban; program – vacillálok: négyes vagy ötös, melyik a nyerő szám? – beütve; ja, és a hosszabítót elvezettem a plafon mentén, hogy áram is legyen, szóval indulás! kellemes meglepetés: ahogy becsapom az ajtót, a gép rögtön beindul; korábban ököllel kellett nyomatékosítanom szándékaimat…

elhatározom, hogy nem hagyom el az őrhelyet, míg az utolsó hörgések el nem halnak a gép gyomrából, letelepszem a zuhanyzó szélére és szuggerálni kezdem a ruhákat. tisztuljatok, babáim! közben próbálom hasznossá tenni magam, pl lemosom a lakkot a lábkörmömről, de karnyújtásnyinál messzebbre nem merek eltávolodni a kifolyócsőtől, így a reggeli program már nem is kérdés. nézem a tetőablakon túl áramló felhőket, gondolatban megfőzöm az ebédet (krumplifőzelék fasírttal), de többnyire inkább szorítom a gégecső végét és igyekszem nem pánikba esni, amikor megindul az áradat és – természetesen – felülmúlja a lefolyó kapacitását. ismét. kibuggyan az iszapos-szmötyis vízhullám, bekúszik a lábam alá, a mosógép alá, a falakra támad. fölrántom a csövet, és láss csodát! a szökőkút megszelídül, a víz visszahúzódik. győzelem! még párszor elvégzem ezt a műveletet, közben folyamatosan ellenőrzöm hátul a csöpögést. a szemem a mosógép kijelzőjére tapad, ahol a tárcsa csigalassúsággal kúszik a stop jel felé… alig hiszem el, mikor a forgás leáll, a ruhák a dob aljára zuhannak. vége van!

a teregetés csak ujjgyakorlat, kiszórom a ruhákat a fügefa árnyékába (igaz, végig valami gyanú settenkedik az agyam mélyén, hogy talán mégis a másik programot kellett volna választani, de már nem tudom, melyik volt az…), és elhatározom, csakazértsem veszek lavórt. nem hagyom magam!

-cím nélkül-

megbomlott minden, ami össze volt kötve; széthasadt, ami egy volt (ahogy a költő mondja, de ki vagyok én, hogy lopjak valakitől, hát inkább nem teszem). pusztába kiáltott, suttogott, homokba írt szavak keringenek az agyamban. fáj a fény és fáj az árnyék is, mozdulni nehéz, nem is muszáj, de valami lök, hogy keljek fel mégis, tegyek valamit, “történjen”, csak teremtsek valami illúziót, hogy tehetek valamit önmagamért. a jelen haldoklik, a jövő csak hazugság. a múlt pedig alattomos gyilkos

de nem szeretem a múlt időt. ragaszkodom az életemhez, s ami megtörtént, azt már nem vehetik el tőlem, de a múlt mégis csak teher. nem tudom és nem akarom megváltoztatni. nincs energiám másra, csak hogy elfogadjam. nem mentegetem, nem alázkodom meg. szabad vagyok, míg ver a szívem, ezt nem adom alább. ha nem tetszik, öljetek meg.

éltem valahogy, mindig egyedül, mindig úsztam az árral, néztem azokat, akik másfele úsztak, de nem volt, akinek a sodra eltérített volna. hagynom kellett volna? hol lennék most, ha egyszer-kétszer másra hallgatok? (nem tudom, de most itt akarok lenni) tágra nyílt szemmel néztem a színjátékokat, s egyszer csak meghallottam a “hangot”, ami azt mondta, megérkeztem. naiv voltam, ha azt hittem, örökké béke lesz és boldogság (őszintén, van olyan bolond, aki még hisz ebben?). de ez is csak múlt idő. tudtam, hogy a harcnak nincs vége, de döntöttem: vállalom.

csodálkoztok: nem léptem ki, amikor jó volt, miért lépnék most, amikor nem annyira könnyű? örök hűségre esküdtem, együtt mindennel, amivel az jár. nem fogok változtatni. nem tudom, hol alszom ma vagy holnap, de ebben biztos vagyok: nem táncolok vissza.

de összetört a világ; nemcsak az enyém. nem várom senkitől, hogy alkalmazkodjon hozzám, hogy kövesse a meggyőződésem, nem várom, hogy megértsen. csak fogadjátok el, akkor is, ha nem tetszik, s ti máshogy döntenétek. én nem prédikálok.

volt már ilyen? álltam már egyedül, két (sok) tűz között, megfosztva a támogatástól, véremet adva, hogy másokat mentsek? hát, a múltat nem lehet megváltoztatni…

holnap jön el a napja, hogy a BP hollandtudásomat tesztelje. ja, hogy nem tudok hollandul? néha áldozatokat kell hozni, kockázatot vállalni, ha eredményt remélek. nem hullik az ölembe semmi!

panaszkodás

nincs mit tenni, ez most panaszkodás lesz

nem akarom elhinni, de minden jel arra mutat, be vagyok oltva láthatóság ellen. hallhatóság ellen is, gondolom, amikor sokadszorra üvöltök dolgokat, minden eredmény nélkül. kicsit frusztrál…

és ezért, minthogy az égegyadta világon senki nem lát, nem hall, vagy ha mégis, hát kicsit sem figyel rám, nos, fölösleges kulturáltan viselkednem és visszafognom magam. szeretném megóvni testemet a gyomorfekély kellemetlen tüneteitől és inkább kiadom, ami gyűlik bennem (hogy miért gyűlik? mert civilizációban élünk, tekintettel kell lennem másokra a környezetemben, blabla) mert ha a körülöttem élők úgy tesznek, mintha nem léteznék (úgy érzékelik), akkor nem kell figyelembe vennem az esetleges reakciókat.

tulajdonképpen már gondolkodom ezen egy ideje: hogy lehet, hogy az önzés kölcsönös? kevés gusztustalanabb, betegebb, fájdalmasabb tulajdonságot ismerek, és mindig is próbáltam kiölni magamból, de mostanában az egészségesnél (ez már magában paradoxon) nagyobb dózisban kapom és alig tudok ellene védekezni. csakis önzéssel.. és ez rettenetes, nem akarok behódolni, nem akarok olyanná válni, mint azok, akiktől távol szeretném tartani magam, de nem tudok mit tenni. önkéntelenül mozdul védelemre a lelkem, emeli a falat, amely -nincs mit szépíteni- önzésből épült. kénytelen vagyok magammal foglalkozni, és nem azért, mert ez olyan jó, hanem mert mindenki ezt teszi, és… mert velem nem foglalkozik senki.

persze, az én hibám. valahogy átfordult minden, ami korábban magától értetődő volt, most erőltetett vagy fájó. hogy lehet ez? és most nem érdekel, ha paranoiával vádoltok. tartsátok meg magatoknak! most nem gondolkodom, nem magyarázkodom, nem vagyok tekintettel senkire. majd, ha kapok némi elismerést, embernek (nőnek) járó tiszteletet, szeretetet, odafigyelést, majd, amikor vége a kéretlen, ostoba jótanácsok áradatának, majd akkor megint jókislány leszek. most az vagyok, akivé tettetek, önzésetekkel megnyomorítottatok.

nem ágálok senki ellen. nem vádolok senkit. csak elmondom, ami feszít, feszül, fáj.

amikor azt mondom, az én hibám, senki sem szól: “nem csak”. egyedül vagyok. egyedül hagytatok a gondjaimmal, a kettétört életemben, és ha segítséget kérek, nem felel senki. csak akkor jöttök, ha bűnbakot kell keresni, ha panaszkodni kell (mert én mindig ráérek), ha szívességet kell kérni, ha önimádatotok oltárára kell illatos tömjént szórni. ha valamit kérdezek, nem jön válasz. ha valamit kérek, “oldd meg magad”, majd még megkapom: rosszul csinálom. tanácsokat kapok kéretlen, cenzúra nélkül, s annyira össze vagyok törve, hogy még ezt is elfogadnám, ha aki adja (egyszer az életben) odafigyelne arra, kihez beszél. de minden szóban érzem: nem is tudjátok, ki vagyok, mire van szükségem (noha én beszélek hozzátok, elmondom, mi kell). és a hangsúlyok! kérlelhetetlen, szinte utasítás-erős minden, aztán jön a számonkérés, ha nemet mondok az ajánlatra, vajon hogy merészelem?! ellököm a kezet, ami kihúzna a bajból… csakhogy ezek a kezek vagy ütni akarnak, vagy másik dimenziókban nyúlkálnak “felém”. soha nem érhetnek el.

és amikor belenyugszom (újra és újra), hogy csak én segíthetek magamon, hirtelen falakba ütközöm. az önzetlen segítő megsértődik, amiért nem őt választottam.

tudom, hogy már nem tart sokáig. tudom, hogy hamarosan visszaszerzem azt az életemet, amiben szép vagyok és erős, és amiben nem vagyok egyedül. de nem tudom… nem tudom, hogyan csináljam. úgy érzem, nem számíthatok senkire, segítség helyett csak újabb elvárásokkal szembesülök, akitől egy jó szót várnék, az nem vesz észre, vagy megbánt. választhatok…

hát inkább csöndben vgyok, elviselem a viharokat, amik ide-oda dobálnak, remélve, hogy legalább annak jó, aki előidézi azokat. hiszen szeretlek titeket, jót akarok nektek. nem lennék képes bántani titeket, akarattal nem (mert még van akaratom, hiába csodálkoztok!)

pedig néha nagyon nehéz jónak lenni. amikor hat óra utazás után nem ülök le, mert még ugyanannyi utat meg kell tennem, és fogy az időm, hiába kértek, nem maradhatok. amikor megpróbálok elkerülni egy messzire mutató veszekedést úgy, hogy a két fél közé állok (miattam ne vesszetek össze!), de ti kikerültök, egymásnak estek, és aztán én is ott maradok sérülten, közben mindkettőtöket ápolnom kell. amikor kiöntöm a kis szívemet, és megnyugtatás helyett csak fejmosást kapok, meg a sürgetést, hogy “cserébe” legyek lelki szemetes, és csináljak úgy, mintha minden rendben lenne. amikor nem ismeritek el, hogy igazam van, amikor a saját életemet érintő döntésekből kihagytok, mintha magatehetetlen lennék, amikor gondolataitokat nem osztjátok meg velem, majd számon kéritek, miért nem vettem számításba ezeket a gondolatokat…

hát ez nem megy. megpróbáltam, de most már annyira undorodom magamtól, hogy képtelen vagyok folytatni. elfáradtam, elment a kedvem az élettől. pedig szeretek élni, nem hagyom, hogy álnokul elvegyétek tőlem ezt is! menjetek békével, én nem haragszom senkire, nem kérek tőletek semmit, nem várok semmit. Isten majd megbocsátja nektek, amit velem tettetek. én csak az életemet akarom élni. csak dolgozni akarok, fedelet a fejem fölé. és nyugalmat. nyugalmat mindentől, amit nem én választottam magamnak, vagy amit nem tudok elkerülni az utamon. szeretlek titeket; ne akadályozzatok!

napok

2011. augusztus
h K s c p s v
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...