Szombat este, már sokadik, amikor csak fáradtan lezuhanok a matracra és lélegzem. Bekapcsolom a tévét. De ez most… egy fiú a képernyőn, fiatal, elvis-frizurás, karcos hangú, erdélyi akcentussal, énekel. Csak leültem egy palack gyümölcslével, kikapcsoltam agyamból a zümmögő legyeket, pihenni próbáltam. S akkor a gyermek énekelni kezdett, egy dalt, amit bakeliten hallottam utoljára, gyerekkoromban, tom és jerry-melegítőben ugrálva a nappaliban. Próbálom fölhangosítani, mert a felénél azt veszem észre, hogy túlordítom szegény fiút. Vikidál gyula hangja tódul az agyamba, mint valami nyüzsgő, ködös emlék, a szavai, ahogy fölsebzik apró gyereklelkemet, és énekelek, a tévé előtt hadonászva, piros-fehér csíkos zokniban (kicsit foltos, mióta múltkor ráborítottam egy kis hypót), combközépig érő fekete pólóban (igen, ez a rész annak szól, aki már látta rajta rajtam ezt az összeállítást). Csak jönnek a hangok, a szavak, el nem hangzottak – a legjobb részeket talán direkt vágták ki, hogy egyedül jöjjek rá… hogy neked szép, nagy mutatvány kell, jó bohóc, ki hízelegve játssza el, hogy fáj…
Ott röpködnek bennem ezek a szavak, csapódnak ide-oda, visszhangoznak, elnyomják egymást (tudom, hogy van még egy sor, de sehogy sem jut eszembe, ha lenne itthon net, már rákerestem volna, de így csak a szám szélét rághatom, biztos vezekelnem kell megint valamiért). A szívemet adom, kiáltom, kiáltanám, de aztán vége a dalnak, ahogy lendületből fordulok, megakad a tekintetem az ablak alatt világító tájon. Kihez is szólnék, ki hall most engem, ki hallgat meg…?
Néhány hete írtam ezt a bejegyzést, s van foytatása is, de az egyáltalán nem publikus. lehet hogy nem is létezik…
de valamit mégis mondanom kell…
köszönöm. köszönöm Vilinek, hogy megtanított a zene iránti alázatra, a hitre, hogy egyedül is erős vagyok, a kitartásra, hogy ha rendítethetlenül megyek előre az utamon, még a halál sem lesz akadály…
ánosi juci 