huszonnégyes

régebben szerettem a huszonnégyessel járni, élveztem az én világomtól idegen hangok, színek, emberek útját figyelni. de ennek vége

ma délután elindultam a soroksári úti tescoba (nem akartam az aréna felé menni, hogy kikerüljem a tömeget, a plázanépet, a tinik szombat estéjét). a haller utcán hirtelen demonstrálók jelentek meg. sétatempóban, fáklyákkal, rendőrautóval, ahogy kell, rengetegen, malévos zászlókkal, lebernyegekkel. bajszos-elegáns pilóták szövetkabátban, hosszú lábú utaskísérők, neon mellényes dolgozók.

kevesen voltunk a villamoson, és mivel a síneken rendőrautó állt, meg kellett várnunk, míg a menet elvonul. kisvártatva ezt hallom (nem szó szerinti az idézek, de igyekszem pontosan visszaemlékezni):

-de mi az a malév?

-…

és most mi van? le kellett szállniuk a gépről? miért pont erre jönnek?

-a rák a gyomrotokba, hogy pont erre kell sétálgatnotok. nem elég, hogy hideg van, még ezek is…

-menjetek már, mit kell itt tüntetni? minek tüntetnek ezek?

-vinne el titeket a fekete halál… menjünk már végre!

tudom, hogy gyáván viselkedtem, hogy föl kellett volna állnom és megmondani nekik, hogy ezek az emberek dolgoztak azért, hogy nekik minden hónapban jusson segély, és hogy akik most elvesztették a munkájukat, azok némi tiszteletet érdemelnek. de nem tudtam mozdulni. ott ültem, néztem ki a párásodó ablakon, és talán csak a szám széle rándult meg. próbáltam nem gondolni semmire, azt hiszem

Hírdetés

megszokás

soha ne szokj meg engem

a megszokás nem azt jelenti, hogy nem aggódsz többé; de ha igen, akkor inkább aggódj. a megszokás nem azt jelenti, hogy nem keresel mást

soha ne szokd meg, hogy ugyanolyan ritmusban dobog a szíved, ha elindulsz hozzám, vagy ha meghallod a hangom; ne szokd meg, hogy mindig itthon várlak, hogy mindig szólhatsz hozzám

amiért annyit dolgoztál, azt sose vedd természetesnek

hogy én vagyok a társad, egyáltalán nem magától értetődő, és nem is lehet az soha. ha ezt gondolod, értelmetlenné válik minden erőfeszítés, amit azért tettél, hogy megszerezz, megtarts, birtokolj, felépítsd mellém a jövődet. ne gondold, hogy megszokni jó. lehet kényelmes, de ne legyél lusta. lehet, hogy csöndes, mint egy lehorgonyzott hajó mozgása, de te ne kösd le a lelked! jusson eszedbe, milyen unalmas, ha mindig tudod, mi fog történni, és mennyire nem bírod az állandóságot (hiába is vágysz rá, valljuk be, ez nem neked való…)

soha ne unj meg engem. ne hidd, hogy biztonságban vagy, ha mindenemet megismered, ne hidd, hogy előbbre visz és gazdagít.ha már fejből tudod a testem minden hajlatát, nem fog érdekelni, milyen, ha hozzám érsz… én, amíg tehetem, harcolni fogok ez ellen.

nem mintha titkot csináltam volna belőle… amikor rájöttél, hogy sosem fogsz egészen megismerni, talán nem hitted, hogy komolyan gondolom, talán azt hitted, rejtegetek előled valamit. legyen igazad! legyen úgy, hogy halálom napjáig nem fogod tudni, melyik fogam van betömve, nem fogod tudni, mi a kedvenc ételem. de attól még a tiéd leszek, mindenestül, az is, amit nem ismersz belőlem. de nem engedheted meg magadnak, hogy atomjaimra lebontva megismerj, mert akkor megszűnök létezni.

lehet, hogy neked már csak emlék az, ahogyan először beszívtad az illatomat, de én mindennap átélem ezt, mert számomra mindennap új vagy, csoda vagy, és boldogság vagy. és ezt nem cserélem el a megszokásért