skizofrén

valami azt akarja, hogy publikáljam ezt a bejegyzést akkor is, ha nem figyeltem teljes valómmal, miközben írtam. napok óta gondolkodom, vajon meddig tart még, hogy kívülről figyelem magam – meddig tart még, hogy figyelem magam, ahogy figyelem magam… de még mindig látok olyat, amit korábban nem vettem észre. és mivel ezeken változtatni már nem tudok, csak annyi a feladatom, hogy megpróbálom megérteni, miért sírtam, amikor nevetni kellett volna és miért kacagtam a szomorú részeknél. miért van az az érzésem, hogy -bár ez az én életem- sosem tudhatom, hol leszek a végén. vagy hogy mi a vége… hogy miért nem adok időt magamnak, hogy átéljem igazán az életem? mitől félek? hogy jól fogom érezni magam közben? próbáljuk ki!

mindenesetre, a jelen írásért semmi, de semmi felelősséget nem vállalok. vizsga utána, üres aggyal, üres lélekkel írt szavak. ami én vagyok, az ez után jön, két éve írtam és most ráleltem. az az én hangom. folyt. köv

 

2000-et írunk. Limp Bizkit-ék az évezredet nyitó legbetegebb szöveggel nyitnak: Welcome to the world of chocolate starfish and the hot dog flavoured water – mi jöhet még ezek után?

ez a hangulat leng körbe most is, mikor egy falra nyíló ablak előtt ülök, az erkélyek alá rajzolt árnyékokat nézem és várom, hogy kiolvadjon a csirke. Lehet, hogy vízbe kellene tenni.

sosem tartottam furcsának, hogy időről időre kívülről szemlélem magam. természetes állapotnak tetszett, önkontrollnak, ha tetszik – tekintve, hogy kevesek véleménye érdekel igazán, kénytelen voltam magammal megvitatni a döntéseimet. de most, az utóbbi hetek fájdalmai és örömei után kicsit érzékenyen érint, hogy saját kutató tekintetemet érzem magamon. túl sok mindent látok…

Peti megkérdezte, egyetértett-e valaki a döntésemmel. úgy érted, rajtam kívül? na de ha magamnak terelnék is, neki muszáj megfelelnem. és elindult a pásztázás: mit gondol, mit mond, mit érez, mit lát, merre megy, hol hajtja álomra a fejét, miben talál örömet? igen, azok közül, akik ismernek és szeretnek, voltak, akik egyetértettek velem. nem mintha számítana. az számít, hogy hajlandóak voltak meghallgatni, vették a fáradságot, hogy megértsenek és túllépjenek a sajnálat mocsaras ösvényein. azon túl, amire vállalkoztam, attól rettegtem leginkább, hogy magyarázkodnom kell majd. abban sosem voltam jó. főleg úgy, hogy senkinek nem hagytam, hogy megismerjen, esélyt sem adtam, hogy átérezze, miért hoztam ezt a döntést, így megértést sem sokat várhattam volna. de az egyedül töltött hosszú idő során kidolgoztam önvédelmi technikámat (aminek részleteit önvédelmi okokból nem árulom el), ami segít elhárítani a magyarázkodásos támadásokat. tudom, hogy Peti sosem látott olyan mélyen belém, hogy megismerjen, így – mivel életem egy részét önként neki adtam – tartoztam neki magyarázattal.

eljön az idő, amikor semmit sem fog kérdezni (nincs is nagyon messze) és addigra készen kell állnom ismét.

amennyit lehet, annyit hárítottam az általam kavart vihar hatásaiból – elég rossz állapotban voltam akkor már régóta, semmi kedvem sem volt még jobban aláásni az egészségemet. ezért hagytam, hogy hetek teljenek el, mielőtt felteszem a kérdéseimet önmagamnak. mert ami történt, amellett nem mehetek el zsebretett kézzel, fütyörészve, mintha semmiség lenne. és egyszerre túl sokat láttam.

láttam a hosszú-hosszú vívódást, literally föl-alá járkálva a házban, a kutya a nyomomban; mérlegelve, tervezgetve, reménykedve. visszaemlékezve a vitákra, tévedésekre, félreértésekre, nőkre…

láttam a szemét, ahogy nézett a szemembe és kiolvasott mindent, ami elmondható. de kínzott, hogy ki is mondjam szavakkal, persze, ez jár neki, tőlem megkaphat mindent. és beszéltünk, napokon, éjjeleken át, otthon, a szállodában (nem, ott nem…), autóban, útközben, éjszaka az erdőben, főzés közben, kettesben, társaságban… azt hiszem, ott láttam először át, mit teszek: nem régi ruháit veti le egy nő, nem toporzékol, nem hisztizik, nem alkudozik. csak szabadon lélegzik.

láttam, ahogy összepakolt és elment – persze, ez vele jár, nincs több pardon; akkor is tudtam, hogy menni kell. a szívem mélyén reméltem, nem úgy, ahogy végül megtörtént, de nem tudtam elkerülni. láttam, ahogy lepergett az utolsó homokszem az órában.

láttam, ahogy reggel fölkelt és élni kezdte az életét- nem az újat, hanem a “régit”, ugyanazt, ami korábban rendeltetett, mégis más színekben, más ritmusban.

láttam a veszekedést, a sírást, a hosszú várakozást. láttam az átkot és nem tettem ellene semmit. láttam a vágyat és útjába álltam.

tettem mindezt úgy, hogy végig tudtam, akit nézek, én vagyok.

tulajdonképpen csak ennyit akartam mondani: látom, mi történt. ott voltam. én csináltam. ha felelősség terhel valakit, az az enyém. de most önző vagyok, ezért ezt is megtartom magamnak.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

napok

2013. május
h K s c p s v
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...

%d blogger ezt szereti: