macska az erkélyen (majd ilyen kép is lesz)

DSC02802

tolongás.

villamos előtt cikázó emberek.

mindenki rohan valahonnan valahová.

dugóban veszteglő autósok, nyitott sofőrajtóban ücsörögve, köpködve.

jobbkezes utcasarkokon roncsokra támaszkodva betétlapokat író baseballsapkás szerencsétlenek.

az ég a földdel összeér. a semmiből esőcseppek hullanak a megkínzott utcatestre. fullasztó pára borítja be a várost.

hetek óta akarok írni már, de mindig akadt kifogás, ami miatt halogatni tudtam a dolgot. nem akartam,  hogy fájjon, próbáltam elodázni, amíg lehet. és most üres a fejem, teljesen csöndes. mert minden, amit mondanék, súlytalan, jelentéstelen, jelentéktelen.

ilyen egyedül lenni. tudom már, hogy ide kellett eljutnom, a szótlanság földjére, ahol nincs magyarázkodás, nincs kioktatás, nincs önsajnálat, semmilyen felhang. vártam már, hogy itt legyek, magamban, érezni akartam a békét, önző akartam lenni – vagy legalább elképzelni, milyen lehet önzőnek lenni.

azt kell mondjam, felpróbáltam és nem tetszettem magamnak. lenyelem most a kérdést, miért kellett könnyeknek hullaniuk ahhoz, hogy ez ténnyé váljon; miért kellett bizonygatnom erőnek erejével, hogy nem, nem vagyok önző… hogy valaki más vagyok… az biztos, hogy többet nem csinálom ezt. lehet, hogy erőszakos vagyok (nevezzük türelmetlennek, hátha van még, aki hisz a szavak erejében), lehet, hogy öregszem, de önző többé nem akarok lenni. nem akarom elfelejteni, hogy felelős vagyok azért, amit megszelídítettem. nem tudok kilépni abból az életből, amit magamnak építettem, csak felégetni tudom azt, ha mennem kell. legjobb, ha senki életéhez nem vagyok kötve

meg kellett alázkodjak még egyszer, utoljára. Istennek hála, sosem felejthetem el, mi vagyok… árnyék vagyok, ami csak tűző napsütésben látható, fejed fölé feszül, hogy megvédjen az égési sérülésektől.

de letettem a fegyvert – biztos csöpög a vértől, nem néztem oda, csak csináltam – és most magam vagyok. egy pillanatra elhittem daninak, mikor azt mondta, alig várja, hogy összeházasodjunk. de csak egyetlen pillanat volt. hallgatnak most a hangok a fejemben, mert azt akarom, hogy csönd legyen. és ahogy ezt leírom, meghallom…meghallom, ahogy zokog, vigasztalhatatlanul, felszabadultan, és senki nem mondja, “ne sírj”. tegnapelőtt megkérdeztem, miért mindig a nőknek kell mondaniuk: “minden rendben lesz”. persze tudtam a választ. és lehet, hogy még fogok sírni, még fogok könyörögni, hogy valaki magyarázza meg, vagy csak adjon másik feleletet, olyat, amilyet hallani szeretnék… de most nem szólok. most nem hazudok

most csak nézek ki az ablakon, a szomszéd ház falát látom és a vörös macskát az erkélyen, ahogy a vödörbe ültetett növényeket dézsmálja. a napot látom, utolsó sugarai beférkőznek még az ablakokba. nehéz a szívem, nehéz is marad. de már megedződtem, vállat vonok.

egyiptomi tíz csapás vagyok. fölégett ház, árvíz, káosz, viszkető fekély, kísértet..kísértés… igen, ez mind én vagyok.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

napok

2013. június
h K s c p s v
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...

%d blogger ezt szereti: