mai napom félálomban telik, holott lassan delet üt a közeli absztrakt templom harangja. mindenki ebédhez készülődik, én (“ma még semmit sem ettem/és aranyköd van előttem”) még a reggelivel sem végeztem, hetek óta kínoz a reggeli rosszullét, és ha nem tudnám, hogy a szervezetem büntet csak, akkor most biztos boldog várakozással lapozgatnám a naptárat (nem sok az alliteráció?)

ítéletet mondanak fölöttem – most és hamarosan megint, tudom, hogy ki kell állnom magamért, hogy még maradjon belőlem valami, ahol fölépíthetem azt az életet, amit élni akarok, ami lenni akarok, ami lehetek. nem akarok sokat…

de most kemény szavak, súlyos tanítások érnek, zuhannak rám (belém, lelkem megkövült sivatagába, elmém mocsarába). én csak állok, figyelek, várok. tovább kell mennem hamarosan, végére érnem az útnak, mielőtt elfogy az erőm. (zárójelben: azt hiszem, ez a fajta üldözöttség-érzés sosem fog elmúlni belőlem; nem tudom, miért, biztos a megfelelési kényszer miatt, amit növesztettem magamban; de mindig kicsit azt fogom érezni, hogy nem ülhetek, nem pihenhetek le.) nem tagadom le, hogy én akartam ezen az úton járni – persze, részben csak acból, hogy megmutassam, ha nem segít senki, ha nem hisz nekem senki, akkor is erős vagyok, hajthatatlan.

hittem már korábban, hogy kiértem a pokolból, de csalódnom kellett magamban, és csalódniuk mindazoknak, akik akartak hinni nekem. ezúttal nem ígérek semmit, csak hogy életben maradok, ha rajtam múlik.

érzem a fájdalmat, amit a szeretteimnek okoztam. ez önzés?

festett kép vagyok most, nem rejtek el semmit, aki rám néz, láthtatja, hogy mi vagyok. lássátok azt is, ami leszek, mert tudjátok, hogy én mindig úton vagyok valamerre, én nem nézek a tükörbe, amit láttok, azt csak most van. lehunyt szemmel állom a csapásokat, azt hiszem, nincs más választásom, csak így kerülhetem el, hogy hazudjak – azt hazudjam, hogy fáj. mert ezúttal úgy döntöttem, nincs dráma, nincsenek könnyek, nincs kegyelemért könyörgés. engem ne mentsen meg senki – kérhetnék segítséget, de vajon mit kellene fizessek érte? nem kívánom az adóslistát tovább szaporítani. vigyétek, amim van…

de te, akinek a szemébe még bele akarok nézni, te tudod, hogy nincs semmim. bármit is akarnak belőlem megszerezni maguknak, az már az övék – mert nem volt az enyém soha (belém látták saját vágyaikat talán). te nem kérdezel semmit. múlt héten egy pránanadi hívő (gyakorló?) elmesélte, hogy van ember, aki a semmiből ékkövet tud létrehozni, melyet csak a tulajdonosa érinthet meg, s aminek a mérete meditációval növelhető. ezt tetted te velem, saját energiádat adtad, hogy a lényem életre keljen. s talán ezért tűnik olyan természetesnek nekem ez a lehetőség. hiszek a teremtésnek azon értelmezésében, ami szerint Isten alkotta ezt a földet és mindent, ami rajta-benne-körülötte van (hogy nem ez a föld a középpont, az másik kérdés). de azt is hiszem, hogy mindannyian, élők- élettelenek ugyanazon anyagból vagyunk, amiből Ő dolgozott, és ugyanígy hiszem, hogy erőnket jelenleg csak ostobaságunk korlátozza (hiába evett Ádám a Tudás Fájáról). aki ezen képes túllépni, az “természetfeletti” képességekre tesz szert. a pránanadi fiú “mellesleg” biofizikus, agykutató tudós. te pedig megérezted magad körül azt a kis áramlatot, amin a lelkem, szeretetből öszekuporgatott lényem utazott, és megformáltad azt.

Széljegyzet

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

napok

2013. augusztus
h K s c p s v
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...

%d blogger ezt szereti: