gratulálok

egyáltalán nem gratulálok.

fel vagyok háborodva, annyira, hogy fél napot sem vagyok hajlandó várni, hogy elmúljon. el akarom mondani most, azonnal, amit érzek.

sértettség, elárultatás, magány.

tudom, hogy ezt akarta, és tudom, hogy “erősnek” kellene lennem, nem lealacsonyodnom a szintjére… de most egye meg, amit főzött.

ó nem, tudom én, hogy nem akart engem bántani, de valahol mégis sántít a történet. ha halott vagyok számára, akkor gyászolnia kellene, s a tisztesség azt kívánja, hogy ezt egy hétnél hosszabb ideig tegye (persze, nincsen gyászév, meg hulló szirmú vörös rózsák, ez nem a középkor). ha demonstrálni kívánja, hogy mennyire “túl van” rajtam, akkor talán velem kellene ezt tudatnia, nem az internetes közösséggel. ha szerelembe esett, arról valakinek tudnia kellett volna (az úgynevezett legjobb cimborája is meglepődött a híren).

kiléptem már ebből a hazug életből, ahol csak papírból kivágott figura voltam, s kérdezhetitek, miért zavar most, hogy ő másik bábut tett a helyembe. miért zavar? mert hét napja még én aludtam abban az ágyban, amelyikben ő, mert hét napja még együtt sírtunk (együtt nevettünk), és nem tudom könnyen feldolgozni, hogy ez mind csak látszat volt. hogy számon kérte rajtam az ígéreteket, amiket ő maga sosem szándékozott betartani. hogy (ezt már tudtam akkor, mikor elköltöztem) túlságosan gyáva volt felvállalni a döntést, hagyta, hogy én vívjam meg a harcot – egyedül. most,  hogy végül igazam lett, már nem is akarom, hogy igazam legyen? miért kell ekkora árat fizetnem a tisztességemért?

nagyon egyszerű a képlet, ezt el kell ismernem. én egyedül akartam lenni, ő pedig nem – ha “innen” nézzük. de ez nem a teljes igazság. azért akartam egyedül lenni, mert vele nem lehettem, ő pedig azért akart velem lenni,  hogy ne legyen egyedül.

mindenki kérdezgeti, szerettem-e. a válasz mindig az volt, hogy szeretni fogom, életem végéig. ezen nem változtat az, hogy együtt élünk-e, együtt akarunk-e élni. és ezért érzem magam átverve a palánkon, elföldelve hat láb mélyen, megtaposva és leköpve (nem, nem azért, mert nincs gyűrű az ujjamon, ez aljas rágalom).

persze, eltelik egy kis idő, és megint azt fogom kívánni, amit mindig is akartam, hogy éljen boldogan, mosolyogjon, énekeljen reggelente, legyen szeretteivel körülvéve. de nem most. most azt szeretném, nézzen a lelke mélyére, és szabaduljon meg beteges egoizmusától. nem akarok elégtételt. csak a hazugságból van elegem, és abból, hogy jó képet kell vágnom a színjátékhoz, akkor is, amikor már nem is szerepelek benne. lehet, hogy bocsánatkérést akarok, de ezt nem mondom ki, mert nem biztos, hogy meg tudnék vele küzdeni – véglegesen múlttá nyilvánítottam ezt az életemet és mindent, ami hozzá tartozott, de ettől még képes minden emlék mély, vérző sebet szakítani rajtam.

erősen küzdök, de lehet, hogy sosem lesz vége – mindig vékony jégen fogok járni, ha erre a területre tévedek, és mindig hangosabban fog dobogni a szívem, ha ő eszembe jut. és ezt nem sajnálom. azt viszont igen, hogy ő nem enged el, míg teljesen meg nem semmisít engem.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

napok

2013. augusztus
h K s c p s v
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...

%d blogger ezt szereti: