A Reggel, Amikor Leestem A Galériáról

(most jól lelőttem a poént a címmel, fölösleges is tovább olvasni, ennél több/más nem történt)

 

tudtam, hogy meg fog történni. semmi kétségem nem volt, a lépcsők és én sosem voltunk jó barátságban, noha viszonyunk meglehetősen szorosnak mondható. nem a plüssnyuszi az ellenérzéseim okozója, már azt megelőzően is ódzkodtam a lépcsőktől, hogy leszánkáztam és eltörtem az ujjam. persze, amikor még lehetett a korláton lecsúszva közlekedni, kihasználtam, hogy legalább egy hangyányi jutalmam nekem is legyen (a stílusom vállalhatatlanra romlását az okozza, hogy most olvastam el majka “könyvét”, de soha többé nem teszek ilyet magammal).

nyilván a személyiségemben keresendő a hiba, a kockázatkerülésben, ami genetikailag kódolt bennem, a hihetetlenül kicsi mozgásigényemben, amit (manapság) tökéletesen kielégít, ha naponta négyszer-ötször megteszem a konyha és a vacsoraasztal közti métereket, hogy megterítsek. a számlámra írható a mutánsságom okozta rengeteg egyensúlyozási problémám is. ki a csodának van kedve állandóan lépcsőzni, ha a puszta talajon is nehezére esik állnia?!

viszonylag hosszú idő telt el az utolsó komolyabb bokasérülésem óta, de mivel akkor eléggé megijedtem, s az orvosok sem biztattak semmi jóval, az egészséges hipochondrián túllépve, reálisan próbálom szemlélni a helyzetem. ez soha nem fog megyógyulni. na jó, a migrénre és a gilbert-szindrómára is ezt mondták, de nekik van orvosi diplomájuk, nekem meg semmilyen sincs. szóval örökre mutáns maradok. nem nagy ügy.

de azzal tisztában voltam, hogy minden fájdalommentes nap különlegesnek számít. már rég nem sajnálom magam, biztosan magamnak köszönhetem, hogy kiskoromban nem tanultam meg magassarkúban járni, lusta voltam, nem sportoltam (lusta?! na, álljunk csak meg! nooormális vagyok, nem őrültem meg, hogy önszántamból futkározzak vagy hasonlók!!!), attól meg, hogy sírok, a fájdalom nem szűnik meg. észben és lélekben is felkészítettem magam (néhány látványos bokaficamot követően – innen is köszönöm zsoltinak, hogy felajánlotta a járókeretét, mikor megtudta, hogy legurultam a lépcsőjéről) arra, hogy balesetek fognak érni.

talán Isten adta nekem ezt a néhány hónapot, hogy megedződhessek és ne essek azonnal pánikba, ha baj történik. a hátfájást is Ő adta, ezt tudom, ez is segített elterelni a figyelmemet egyéb bajaimról. vagy fordítva…?

gyakorlatilag karácsony óta folyamatos és egyre erősődő ez a fájdalom. hol kisebb, hol nagyobb mértékben, de a bal oldalam állandóan zsibbad, a karomat mehezen mozgatom. ez nem kevés aggodalomra adott okot, rávett (!!!), hogy önként és intenzíven sportolni kezdjek; de alvásmegvonást is jelent, és mindent, ami ezzel jár.

vegyünk tehát egy hétfő reggelt, ööö hajnalt – fél hét nekem hajnalnak számít – , amikor három óra alvás után ébreszt az óra, azonnal kínzó görcsök kapaszkodnak a bal lapockámban, közben osztom az időmet: kávé, munka, jóga, bevásárlás, vacsora, danó és a gyámügyes jegyzőkönyv… gyakorlatilag teljesen sötétben próbáltam lebotorkálni a galériáról, kezemben két telefon (egyik ébreszt, másikkal játszom…), még le is néztem magam elé a semmibe, és a soron következő lépésnél a lábam a semmiben landolt. nem volt alattam a padló!!! a kikoptatott, langyos, otthonosan nyikrogó parketta! nem volt ott semmi, csak fekete, kihűlt, pillekönnyű levegő. zuhanás közben nem arra gondoltam, hogy vajon mennyire fog fájni, hogy benne hagytam-e a kulcsot a zárban, ha az alsó szomszédot kell megkérnem, engedje be a mentőt, hanem arra, hogy hova tűnt az utolsó lépcsőfok. tisztán emlékeztem, hogy éjjel, mikor lementem tornázni, még ott volt. azóta lefűrészelte valaki a létra alját? vagy aláástak a lakásnak, és lejjebb zuhant a padló?

a kérdéseimre nem kaptam választ. ott hevertem – félig ültem, félig feküdtem – a szobaajtóban a létra alatt, és teljes elképedéssel vettem számba, milyen kis sérülésekkel úsztam meg a dolgot. 1. többé-kevésbé fel voltam készülve rá, hogy ez megtörténik 2. két telefonom közül egyik sem esett szét vagy kapcsolt ki vagy bolondult meg (ami külön nyeremény, mert ilyen ritkán történik, ráadásul az egyiket kölcsönbe kaptam, a másikat pedig épp csak kifizettem) 3. kicsit sajgott a csuklóm, de nem fájt 4. jó, lejött a térdemről a bőr. nagyon. de kit érdekel? 5. EGYLTALÁN SEMMI NEM TÖRTÉNT A BOKÁMMAL. az meg hogy lehet?! csoda történt!

hitetlenkedve álltam föl és indultam fogat mosni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

napok

2014. február
h K s c p s v
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
2425262728  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...

%d blogger ezt szereti: