csupa jó

első jó: fel tudtam kelni. igaz, sikerült is aludnunk 3+5 órát, ami statisztikailag átlagosnak mondható (ha van ilyen kategória…). de mióta a depresszióval küzdök, külön megdicsérem magam reggelente, ha sikerül magamat a kávéfőzőig elvonszolni.

második jó: dadónak lement a láza. semmi szükség a háztartásban egy beteg férfire, főleg, amikor az illetőnek hegyekben áll a munkája.

harmadik jó: hallgatva a hangra, nem bocsátkoztam nagyobb szabású bevásárlókörútra a mínusz két fokban (edzőcipőben, mert miért is ne), csak a sparig ballagtam. elvből nem csinálok ilyet (előnyben részesíteni a spart egyéb üzletekkel szemben), de a betegség nagy úr, a hang pedig követelőzött.

negyedik jó: a boltban akciós volt a friss narancs, így fel tudtam pakolni egy adagot, hogy itthon facsarhassak narancslét (torna és vitamin kipipálva).

ötödik jó: van itthon kenyér. mivel a lehető legkevesebb fehér lisztből készült élelmiszert fogyasztjuk (kivéve a Mami SütijeCR), nem tartom számon, mennyit tartunk raktáron ebből a fajta méregből. így nagyon megörültem, mikor láttam, hogy még tudok pirítóst csinálni. tényleg, a pirítósnak mi az igéje? süt? pirít (az biztos nem)?

hatodik jó: dél van és még mindig kapok levegőt. lehet, hogy mégsem halok bele 2015. leggyilkosabb megfázásába 😛

hetedik jó: összegyűlt elég vasalnivaló. igen, én ilyen perverz vagyok.

nyolcadik jó: felhívott A Hotel igazgatója személyesen, hogy engem választottak, és ha hétfőn végeztem a munkaügyi hivatalban, akár be is kocoghatok hozzájuk aláírni a szerződést. oké, itt volt egy kis extra ugrándozás és ölelkezés, de csak szolidan, mézes teával koccintottunk; nyugtával dicsérd, ugye…

kilencedik jó: miután dadó teljesen magához tért, betette peter andré misterious girl-jét. ez már tényleg a vágyak netovábbja!

tizedik jó: kisütött a nap.

tudom, hogy még nincs vége a napnak, de a tegnapi gyámügyes gusztustalankodás után kellett egy nagyobb pozitív löket (ja, azt nem is mondtam, hogy Katona Zsombori Évi bekerült az eurovíziós dalfesztivál válogatójába, végre, megérdemelten), egyébként sem árt néha számba venni, milyen jó életem van tulajdonképpen.

mivel nagyon régóta hanyagolom az írást, most megengedem magamnak azt a rendhagyó dolgot, hogy listázom a közeljövőben terítékre kerülő témákat:

kézműveskedés vol.2 (a többit majd számolom magamban)

lekvárfőzés és egyéb aljasságok

karácsony a káli-medencében, pisilés hóviharban és vaddisznókergetés

hahotakönyv különszám!!! (egyelőre  ez meglehetősen rejtjeles írás, amíg meg nem bizonyosom róla, hogy senki szerettem biztonsága nincs veszélyben, nem fogom megjelentetni/kikódolni, de a történet súlya azt kívánja, tartsam észben minden nap)

tizenegyedik jó: csirke tikka masala!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Hírdetés

kézműveskedés

elkezdődött, gondoltam magamban, mikor végignéztem a káoszon. hivatalosan is depressziós vagyok. but, guess how, nem kényszerevésben és gyógyszerek rendszer nélküli kapkodásában nyilatkozik meg a betegség, hanem pótcselekvésben.

míg csak feküdtem az ágyban, alattam hideg beton, fölöttem alacsony mennyezet, körülöttem állandó barlangi félhomály, azt terveztem, színenként kiválogatom a gyöngyöket. majd fojtott hangon nevetni kezdtem ezen az ötleten. az egy dolog, hogy beteg vagyok, nem kéne ezt akarattal tovább súlyosbítani… így gyűrű- és fülbevalókészítésbe fogtam. kicsi gyöngy, nagyobb gyöngy, akril, swarovski, horgászdamil, modelldrót; régi barátok bújtak elő a hobbis szatyrom mélyéről. miközben ott görnyedtem a billegő lábú asztal mellett a barlangban, gollam fintorgott rám a monitorról (állandó társam, ha danó távol van), nem kellett gondolkodnom, magamat sajnálnom, magyarázatot gyártanom létem haszontalan minőségére.

közbejött ugyan két hónap “munka”, de ez az időszak csak megerősítette bennem a tökéletes értelmetlenség ízét, melyet minden reggel újra és újra a számban éreztem, így terápiának korántsem volt nevezhető. a gyöngyfűzés pedig nem volt elég. szeptemberre már javában zajlott a lakáskodás, és ez lefoglalt ugyan, de valljuk be, nem kimondottan egészséges lélekre vall, ha az ember örömét leli benne, ha reggel nyolctól délután ötig felnőtt férfiakat zaklat mindenféle felújítások címén. nem is élveztem, főleg mikor a festő már nem vette föl a telefont, mert nem merte bevallani, hogy semmit sem végeztek el az elvállalt munkákból…

lényeg a lényeg, új programot kellett találnom magamnak. ekkor jöttek a szekrények… a lomtalanításkor kimentettem a lakásból két gyógyszeresszekrénykét, akikkel előző gazdáik nagyon mostohán bántak. megsajnáltam őket és magamban megfogadtam, szebb jövőt biztosítok nekik. persze nem csak az önzetlen jószándék vezérelt, némi önzés is vezette a terveimet, hiszen a bútorok felújítása komoly fizikai munkát is jelent, továbbá (jobb híján nevezzük így) kreativitást is igényel, így reménykedtem benne, hogy segít karban tartani, míg jobban nem leszek. mit mondjak, sikerült, azt leszámítva, hogy buznyák minden alkalommal (tettetett) röhögőgörcsöt kapott, mikor ténykedésemet meglátta, és sosem hagyta szó nélkül a dolgot. általa “tanács”-nak nevezett megszólalásait kétségtelenül a vegytiszta rosszindulat és gyermeteg piszkálódás ihlette, de buznyákot nem a kedvességéért szeretjük, úgyhogy szavait többnyire eleresztettem a fülem mellett. bevallom, volt néhány gyenge pillanatom, mikor a kezemben megremegett a húsvágó bárd, és önkéntelen mozdulattal hajításra emeltem a karom, de (tudva, milyen pocsék célbadobó vagyok) nem kockáztattam meg, hogy buznyák helyett az ablakot vagy valamelyik macskát találjam el.

s hogy minek kell húsvágó bárd a bútorfelújításhoz? nos, az úgy volt… hogy valaki (gondolom, a megboldogult kati néni, aki bizonyára remek kézművesnek hitte magát, vagy mégjobban megboldogult férjura, aki az emlékek szerint mérnökember volt) jó ötletnek tartotta a fehér lakkfestékre négy ÚJABB réteg fehér lakkfestéket rákenni. erre a khm unprofessional cselekedetre akkor derült fény, mikor kromofággal megpróbáltam lemarni a besárgult, repedezett, penészedésnek indult fölső réteget, s az nemhogy nem jött le, de gúnyosan nyelvet öltött rám. ezen feldühödve bizony bárdot ragadtam, és a lehetőségekhez képest fellazított rétegeket szépen lefaragtam. több napos reszelés és csiszolás után a felületet festésre alkalmatlannak minősítettem, és a dekupázs mellett döntöttem, mert 1. rettentően elfáradtam és 2. úgy ítéltem meg, nem fog ártani egy plusz védőréteg a szekrényeken. innentől csak ujjgyakorlat volt a minták elrendezése és felvitele, valamint a maradék lakk eltávolítása az ecsetről, asztalról, ujjaimról stb. kicsit aggódtam ugyan, hogy az elöregedett fa hogy viseli a barlang párás levegőjét, de nem lett baj.

a felújítás pótcselekvés voltát mutatja, hogy a szekrényeknek még nincs helyük, a kamrában várják a lakásavatót. ettől függetlenül elégedett vagyok velük. legalább nekik legyen jó..

.

visszatért

a nehézség abba a langyos víz természetembe! hogy nem tudok határozott lenni és megtenni az első és egyetlen lépést, amikor kell! inkább ülök és várok…
de most vége, mindennek vége, legalábbis a csöndnek, mert tíz hónap után visszakaptam kedvesemet, a fekete-szürke-háttérképet változtatós-mindig éhes laptopomat!!!!!!! azt is mondhatnám: kezdünk…

kicsit még nehézkes, a begyulladt ujjbegyem lüktet, helyezkedik, terpeszkedik, de az érzés már a régi, melegít, hamarosan világít majd belőlem.
a helyzet persze változatlan, munka nincs, gyerek nincs, lelki béke nincs. DE. van lakás, van szeretet (ha néha kicsit önző, akkor is van). vannak járulékos tünetek is, pl lefogyás (csúnyán, nyugtalanítóan, de nem visszafordíthatatlanul), pszichopata szomszéd, hasonlók, de ahogy korábban, úgy most sem fognak ezek megtörni. tulajdonképpen a világon semmi nincs többé, ami megtörhet, mert hazaértem.

munkakeresés szegeden… amikor a beszélgetés hevében nem, csak utána jövök rá, hogy életem párja tulajdonképpen nem bátorít munkavállalásra, hanem megpróbál lebeszélni róla… és a maga módján igaza van… akkor mit tegyek? keresek tovább, és változatlanul úgy kelek fel minden nap, hogy dolgozni akarok. úgy érzem, meg is teszek ezért mindent, ami tőlem telik, nem takarékoskodom az erőmmel, mert nem félek, hogy elfogy, mire ténylegesen munkára kerül a sor. időnként persze elgondolkodom, vajon akarok-e még adót fizetni ennek az országnak, sőt, a kiskoromban álommunkának gondolt médiaterrorizmus is újra a fejemben forog, de ez csak tudatfeletti, megfoghatatlan lehetőség. tudom, hogy ki vagyok, és tudom, hogy mire vagyok képes.
visszatértem