most

most látom csak, hogy a korábbi vázlatot föltettem, milyen rég nem jártam itt. nem mondtam semmit…

talán mert lusta vagyok és hagytam magam elsodródni/bedarálni/nem figyelni

talán mert össze kell szorítanom a fogamat, nehogy olyan szavak csússzanak ki, amiket nem szeretném, ha bárki meghallana

talán mert napjaim nagy részében beszélek, csak beszélek, és néha elegem van már ebből is

talán mert alig találkozom valakivel, aki számára lenne mondanivalóm

de nem aggódom, mert tudom, ennek is vége lesz, visszatérek megint, ha eljön az ideje. mondjuk most… igaz, dolgoznom kell, de mivel hagytam, hogy a munka beszivárogjon az életembe, talán megengedhetem magamnak, hogy ide bejöjjön az életem. összeszedni még nem tudom magam, az biztos, köszönhetően a fizikai fájdalomnak, ami csak arra jó, hogy ébren tartson; a folyamatos agymunka okozta fáradtságnak, ami öt óra alvással nem szüntethető meg; az ezerféle tennivalónak, amit észben kell tartanom a nap huszonnégy (sic!) órájában. de itt vagyok.

a pultnál állok, kozsó tegnapi fellépéséről készült fotókat nézem (miután a művész úr kedvesen emlékeztetett rá, hogy ő híres ember) és azon gondolkodom, vajon meddig tart még a “retro-láz”. Julian, a zseni megáll a pult túloldalán.

– Te mit csinálsz itt, nem kellene aludnod ilyenkor?! (délelőtt tíz óra van, tegnap éjszakai műszakban hajkurászta a menekülteket a határon)

– De, csak megláttam, hogy itt vagy, és valamit meg akartam beszélni veled.

-Mi lenne az? (hivatalosra váltok, mégis csak azért vagyok itt, hogy őt kiszolgáljam)

-Elfelejtettem…

-Semmi baj, gondolkodj. (utólag visszagondolva, ez lehetett a pillanat, amikor az állkapcsom összecsattant a csali mögött)

Egyik lábáról a másikra billeg, a homlokát dörzsöli, majd kiböki:

– Megvan! Azt akartam mondani, hogy valami hihetetlenül, csodálatosan gyönyörű vagy ma! (Jó, nem tudom pontosan, magyarul hogy hangozna, bocs, ha ferdítettem…)

Azzal fogja magát, és kimegy az udvarra. Én meg ott állok és kozsó képeit nézegetem, és érzem, hogy mosolygok.

ezer ilyen pillanat van, amit megélek, és mióta nem akarom ezeket megkaparintani, azóta élesebben maradnak meg. egyszer majd elmesélem… mindet…

Hírdetés

coquette

Hisztis volt, talán fáradt, nyűgös a náthától és a hetek óta tartó folytonos feszültségtől. Érzi, hogy valami rossz történik, talán tudja is, mi, de azzal is tisztában van, hogy nem tudja ezt a helyzetet megváltoztatni.

Nem adok puszit. inkább elfutok, közölte velem érkezéskor, és minden egyébben is alkudni próbált, főként azért, hogy amint beleegyezett valamibe, rögtön meggondolja magát. Végül buznyáknak elege lett, és betette őt a kiságyba. Itt egészen addig nyugton maradt, míg apja vissza nem ült az asztalhoz. Akkor kizsarolta, hogy a hátát simogassa…

Folytatni próbáltuk a beszélgetést, amelybe buznyák is bekapcsolódott – a maga módján, teszem hozzá.

-…és tudjátok, mit művelt a tescoban, végig ordított, az emberek azt hitték, eltört valamije vagy kínozzák. Amikor meg kivettem a kocsiból, egy percig nem figyeltem oda, erre leguggolt a polc mellé, felrehúzta a pelenkát és odacsorgatott.

-Ezt most találtad ki – reagáltam azonnal, gondolkodás nélkül.

-Így van, ahogy mondom – bizonygatta ő.

-Nem igaz!

-Ez igaz – közölte coquette a kiságyból, szájában cumisüveggel.