most

most látom csak, hogy a korábbi vázlatot föltettem, milyen rég nem jártam itt. nem mondtam semmit…

talán mert lusta vagyok és hagytam magam elsodródni/bedarálni/nem figyelni

talán mert össze kell szorítanom a fogamat, nehogy olyan szavak csússzanak ki, amiket nem szeretném, ha bárki meghallana

talán mert napjaim nagy részében beszélek, csak beszélek, és néha elegem van már ebből is

talán mert alig találkozom valakivel, aki számára lenne mondanivalóm

de nem aggódom, mert tudom, ennek is vége lesz, visszatérek megint, ha eljön az ideje. mondjuk most… igaz, dolgoznom kell, de mivel hagytam, hogy a munka beszivárogjon az életembe, talán megengedhetem magamnak, hogy ide bejöjjön az életem. összeszedni még nem tudom magam, az biztos, köszönhetően a fizikai fájdalomnak, ami csak arra jó, hogy ébren tartson; a folyamatos agymunka okozta fáradtságnak, ami öt óra alvással nem szüntethető meg; az ezerféle tennivalónak, amit észben kell tartanom a nap huszonnégy (sic!) órájában. de itt vagyok.

a pultnál állok, kozsó tegnapi fellépéséről készült fotókat nézem (miután a művész úr kedvesen emlékeztetett rá, hogy ő híres ember) és azon gondolkodom, vajon meddig tart még a “retro-láz”. Julian, a zseni megáll a pult túloldalán.

– Te mit csinálsz itt, nem kellene aludnod ilyenkor?! (délelőtt tíz óra van, tegnap éjszakai műszakban hajkurászta a menekülteket a határon)

– De, csak megláttam, hogy itt vagy, és valamit meg akartam beszélni veled.

-Mi lenne az? (hivatalosra váltok, mégis csak azért vagyok itt, hogy őt kiszolgáljam)

-Elfelejtettem…

-Semmi baj, gondolkodj. (utólag visszagondolva, ez lehetett a pillanat, amikor az állkapcsom összecsattant a csali mögött)

Egyik lábáról a másikra billeg, a homlokát dörzsöli, majd kiböki:

– Megvan! Azt akartam mondani, hogy valami hihetetlenül, csodálatosan gyönyörű vagy ma! (Jó, nem tudom pontosan, magyarul hogy hangozna, bocs, ha ferdítettem…)

Azzal fogja magát, és kimegy az udvarra. Én meg ott állok és kozsó képeit nézegetem, és érzem, hogy mosolygok.

ezer ilyen pillanat van, amit megélek, és mióta nem akarom ezeket megkaparintani, azóta élesebben maradnak meg. egyszer majd elmesélem… mindet…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

napok

2015. június
h K s c p s v
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...

%d blogger ezt szereti: