a csütörtök jelzőt se kaaaap

leszokom a kávéról, gondoltam bátran és vettem egy hatalmas doboznyi illatos, vaníliás chai-t.

az első reggel, mikor a konyhapulton, szórt fényben ülve a számhoz emeltem az óriásbörgét, úgy éreztem, ez az, ami eddig hiányzott az életemből, de mostantól minden más lesz, fütyülni is fogok tudni meg lábujjhegyen járni, minden nap fésülködöm és egyáltalán, boldog leszek, mert csak.

azóta eltelt jónéhány nap, a legtöbb migrénnel és/vagy emelt mennyiségű stresszel súlyosbítva. reggeli teámat délelőtt tizenegy és délután kettő között sikerült elfogyasztanom, szinte mindig farkaséhesen, összeszorított fogakkal, fehér cukorral. (ritka) éber pillanataimban eszembe jut, miért is csinálom. a chai-t még mindig szeretem

dani nehezen viseli a dolgot (engem), látom rajta, mindazzal együtt, amit az elmúlt hónapban menedzselnie kellett. büszke vagyok a kitartására, erejére, arra, hogy nem zárkózik magába, hanem elfogad engem, ugyanakkor aggódom is, hogy még mindig bántom őt, hiába próbálok tapintatos lenni. ha másképp nem megy, visszaszokom a kávéra az ő kedvéért

Hírdetés

speechless

it’s over, isn’t it?

I didn’t dare to actually form the question but there was no need at all. I knew it. To be honest, i knew it for a few days earlier but i was too tired to think of it. But now, when i put down the phone, with the last sounds of ‘goodbye’ echoing in my ears, I knew for sure.

It was like cutting a paper in two – one half in your hands, virgin and shiny, and the other half slowly lingering to the ground, being covered with mud.

fenyeget

gyötrelmes nap volt a mai, lassan vánszorgott minden perc, mintha egymáshoz lennének ragasztva. ébredéstől kezdve erőszakolnom kellett magam, hogy eszembe jusson valami (felkelni, tudod, bal láb kidug a pléd alól, aztán a másik, ami mindig útban van, pisilés, fogmosás, kávé), ami annyira nem bizonyult fontosnak, hogy meg is maradjon az agyamban… a hatperces út a piacra vagy egy órának rémlett, és persze fölösleges is volt, hiszen amint körbenéztem, láttam, a jó motyókat (illatos, hamvas őszibarackra fájt a fogam, hogy aljas módon citrommal és gyalult tökkel befőzzem lekvárnak) már elhordták a szegediek. trappolhattam vissza a pláza aljában lévő sparba, ahova – ugyebár – elvből nem megyek be, kivéve végszükség esetén, ami a mai volt, hiszen ha nem vásárolok be ott, akkor haza kell mennem, fölcaplatnom a harmadikra, hogy dani kulcsait megszerezzem, amikkel kinyithatom a biciklizárat, majd visszavinnem a kulcsot, a kilenc után szirupossá váló melegben elbicikliznem a tescoba, ahol bizonyára legalább másfél órát lődörgök, majd tekerés haza, esetleg súlyosbítva egy lendületes betonra zuhanással, mint múlt héten…, aztán ismét lépcsőzés, és állhatok is neki főzni a negyven fokban, az ablakon beszűrődő éneklő kutya hangját hallgatva…

szóval inkább betértem a sparba, kellemes klíma alatt bevásároltam, hazavonszoltam magam, és nekiálltam kiolvasztani a húsokat. ahogy a cukkinit aprítottam, rájöttem, mégis szép az élet, hiszen újra van fagyasztónk, az emberiség legnagyobb találmánya (ebben legalábbis egyetértettünk danival) a tűz felfedezése óta; nem kell egyszerre nyolc adag ételt főznöm (lehetetlenül kicsi méretű edényekben…), hanem a maradékokat eltehetem későbbre, sőt (erre mondjuk a vasárnap esti ufc alatt jöttünk rá) bármikor előkaphatok egy mirelit pizzát, aminek megvan az a csodás tulajdonsága, hogy bármilyen megmaradt élelmiszerrel összepárosítható…

vissza a hétfőhöz, régen volt már ilyen (le is szoktam róla pillanatok alatt), hogy mondogattam magamnak: elkezdődik a hét, persze nekem nincs ilyen kezdete-vége dolog, ami talán a legjobb a munkámban – álljunk csak meg egy kicsit! ezt én mondtam? a rendmániás, szokásai rabja kockalány? aki éveken át a hét minden napján ugyanabban a pillanatban nyitotta ki a szemét, ha kellett, ha nem? hát ezt is megértem… és tényleg boldog vagyok!

lényeg, hogy a főzéssel-mosogatással-evéssel-telefonon játszással kihúztam valahogy fél kettőig, amikor végre lefekhettem aludni. nyilván, mire ide eljutottam, a melegtől annyira megsűrűsödött a vérem, hogy képtelen voltam a szívemet lelassítani, csak forgolódtam, magamban szidtam a légkondit, a hőséget és az éjszakai műszakot (amit pedig kimondottam szeretek). dani közben intézkedni próbált, fél kézzel programozott, másikkal e-mailezett, harmadikkal-negyedikkel telefonált, a maradékot levitte a térre edzeni (délután kettőkor, mikor máskor, kezdi már, gondoltam keserűen, és én nem tudom megállítani az önpusztítást), csak hogy utána újult erővel vesse magát a munkába. mikor fölkeltem, láttam a szemében, mennyire kétségbe van esve. ismerem ezt az érzést, a tehetetlenség a gyomrodba lép és te levegőt sem tudsz venni… láttam, hogy készen áll bármire, ami jön, de az a valami csak nem akar bekövetkezni…

amennyire csak lehet, megpróbálom felvértezni magam az ellen, ami történni fog, mert úgy érzem, megállítani nem tudom. biztos vagyok benne, hogy egyikünknek sem esik komoly baja, de hogy nem fogunk megsérülni, azt nem garantálhatom.

julian, a zseni ma bicikliversenyre ment. irtó büszke vagyok rá!

búcsúbuli

buznyák holnap bevonul.

négy év…

egész este ezen járt az eszem. mit fogok daninak mondani reggel, ha hazaértem… otthon találom egyáltalán? vagy csak egy lélegző szellem lesz, összeszorított ajkakkal… a testvéreimre gondoltam, akik távol vannak tőlem, de bármikor elérhetem őket és megmondhatom nekik, mennyire hiányoznak, semmilyen hatalom nem állhat közénk… arra a beszélgetésre gondoltam, mikor dani először említette: “a testvérem felhívott a börtönből”; arra az áprilisi délutánra, mikor hazajöttek a bíróságról, a játékok között állva összeölelkeztünk, karjaimban tartottam kilencven kiló félelmet; a délutánra, mikor buznyák olyan csúnyán megbántott, kilencven kiló félelmével megpróbált megfojtani; ma reggelre, mikor a kapuban megláttam és nem bírtam a lábamnak parancsolni, hogy kivigyen hozzá; julianra, aki azt kérte, beszéljünk reggel, én pedig nemet mondtam, tudván, hogy számára most nincsenek szavaim…

szavak… még csak a számat sem merem kinyitni, attól tartok, a félelem kizuhan rajta a nyílt utcára és megsebez valakit. tudom, hogy áldott vagyok, az életem tökéletes; bármi miatt panaszkodom, az csak azért van, mert hagyom magam kísértésbe vinni, de még annak sem fizetem meg az árát igazán; védve vagyok, mindazok, akik szeretnek, valaha szerettek, várat építettek nekem, amelynek tornyából, vastag falak mögül nézem mások életének tomboló viharait, háborúit, de engem semmi nem bánthat… tudom, érzem, átélem ezt, mégis, most porig sújtott a veszteség. mert valaki, akit szeretek, szenved. és én meg akarom őt védeni, meg akarom menteni, azt akarom, hogy nevessen, boldog legyen… boldogabb, mint én, mert én tőle nyerem az erőmet.

nem voltam ott a búcsún, de tudom, hogy nem ez számít, hanem a holnap reggel, és azt követően minden nap, négy éven keresztül.