búcsúbuli

buznyák holnap bevonul.

négy év…

egész este ezen járt az eszem. mit fogok daninak mondani reggel, ha hazaértem… otthon találom egyáltalán? vagy csak egy lélegző szellem lesz, összeszorított ajkakkal… a testvéreimre gondoltam, akik távol vannak tőlem, de bármikor elérhetem őket és megmondhatom nekik, mennyire hiányoznak, semmilyen hatalom nem állhat közénk… arra a beszélgetésre gondoltam, mikor dani először említette: “a testvérem felhívott a börtönből”; arra az áprilisi délutánra, mikor hazajöttek a bíróságról, a játékok között állva összeölelkeztünk, karjaimban tartottam kilencven kiló félelmet; a délutánra, mikor buznyák olyan csúnyán megbántott, kilencven kiló félelmével megpróbált megfojtani; ma reggelre, mikor a kapuban megláttam és nem bírtam a lábamnak parancsolni, hogy kivigyen hozzá; julianra, aki azt kérte, beszéljünk reggel, én pedig nemet mondtam, tudván, hogy számára most nincsenek szavaim…

szavak… még csak a számat sem merem kinyitni, attól tartok, a félelem kizuhan rajta a nyílt utcára és megsebez valakit. tudom, hogy áldott vagyok, az életem tökéletes; bármi miatt panaszkodom, az csak azért van, mert hagyom magam kísértésbe vinni, de még annak sem fizetem meg az árát igazán; védve vagyok, mindazok, akik szeretnek, valaha szerettek, várat építettek nekem, amelynek tornyából, vastag falak mögül nézem mások életének tomboló viharait, háborúit, de engem semmi nem bánthat… tudom, érzem, átélem ezt, mégis, most porig sújtott a veszteség. mert valaki, akit szeretek, szenved. és én meg akarom őt védeni, meg akarom menteni, azt akarom, hogy nevessen, boldog legyen… boldogabb, mint én, mert én tőle nyerem az erőmet.

nem voltam ott a búcsún, de tudom, hogy nem ez számít, hanem a holnap reggel, és azt követően minden nap, négy éven keresztül.

Hírdetés