gyötrelmes nap volt a mai, lassan vánszorgott minden perc, mintha egymáshoz lennének ragasztva. ébredéstől kezdve erőszakolnom kellett magam, hogy eszembe jusson valami (felkelni, tudod, bal láb kidug a pléd alól, aztán a másik, ami mindig útban van, pisilés, fogmosás, kávé), ami annyira nem bizonyult fontosnak, hogy meg is maradjon az agyamban… a hatperces út a piacra vagy egy órának rémlett, és persze fölösleges is volt, hiszen amint körbenéztem, láttam, a jó motyókat (illatos, hamvas őszibarackra fájt a fogam, hogy aljas módon citrommal és gyalult tökkel befőzzem lekvárnak) már elhordták a szegediek. trappolhattam vissza a pláza aljában lévő sparba, ahova – ugyebár – elvből nem megyek be, kivéve végszükség esetén, ami a mai volt, hiszen ha nem vásárolok be ott, akkor haza kell mennem, fölcaplatnom a harmadikra, hogy dani kulcsait megszerezzem, amikkel kinyithatom a biciklizárat, majd visszavinnem a kulcsot, a kilenc után szirupossá váló melegben elbicikliznem a tescoba, ahol bizonyára legalább másfél órát lődörgök, majd tekerés haza, esetleg súlyosbítva egy lendületes betonra zuhanással, mint múlt héten…, aztán ismét lépcsőzés, és állhatok is neki főzni a negyven fokban, az ablakon beszűrődő éneklő kutya hangját hallgatva…
szóval inkább betértem a sparba, kellemes klíma alatt bevásároltam, hazavonszoltam magam, és nekiálltam kiolvasztani a húsokat. ahogy a cukkinit aprítottam, rájöttem, mégis szép az élet, hiszen újra van fagyasztónk, az emberiség legnagyobb találmánya (ebben legalábbis egyetértettünk danival) a tűz felfedezése óta; nem kell egyszerre nyolc adag ételt főznöm (lehetetlenül kicsi méretű edényekben…), hanem a maradékokat eltehetem későbbre, sőt (erre mondjuk a vasárnap esti ufc alatt jöttünk rá) bármikor előkaphatok egy mirelit pizzát, aminek megvan az a csodás tulajdonsága, hogy bármilyen megmaradt élelmiszerrel összepárosítható…
vissza a hétfőhöz, régen volt már ilyen (le is szoktam róla pillanatok alatt), hogy mondogattam magamnak: elkezdődik a hét, persze nekem nincs ilyen kezdete-vége dolog, ami talán a legjobb a munkámban – álljunk csak meg egy kicsit! ezt én mondtam? a rendmániás, szokásai rabja kockalány? aki éveken át a hét minden napján ugyanabban a pillanatban nyitotta ki a szemét, ha kellett, ha nem? hát ezt is megértem… és tényleg boldog vagyok!
lényeg, hogy a főzéssel-mosogatással-evéssel-telefonon játszással kihúztam valahogy fél kettőig, amikor végre lefekhettem aludni. nyilván, mire ide eljutottam, a melegtől annyira megsűrűsödött a vérem, hogy képtelen voltam a szívemet lelassítani, csak forgolódtam, magamban szidtam a légkondit, a hőséget és az éjszakai műszakot (amit pedig kimondottam szeretek). dani közben intézkedni próbált, fél kézzel programozott, másikkal e-mailezett, harmadikkal-negyedikkel telefonált, a maradékot levitte a térre edzeni (délután kettőkor, mikor máskor, kezdi már, gondoltam keserűen, és én nem tudom megállítani az önpusztítást), csak hogy utána újult erővel vesse magát a munkába. mikor fölkeltem, láttam a szemében, mennyire kétségbe van esve. ismerem ezt az érzést, a tehetetlenség a gyomrodba lép és te levegőt sem tudsz venni… láttam, hogy készen áll bármire, ami jön, de az a valami csak nem akar bekövetkezni…
amennyire csak lehet, megpróbálom felvértezni magam az ellen, ami történni fog, mert úgy érzem, megállítani nem tudom. biztos vagyok benne, hogy egyikünknek sem esik komoly baja, de hogy nem fogunk megsérülni, azt nem garantálhatom.
julian, a zseni ma bicikliversenyre ment. irtó büszke vagyok rá!
ánosi juci 