the fifth evangelium

I was thinking, she taught me to read and write chinese, boil potion, cheat in gambling, juggling and the ways and places to touch a woman. And she wanted nothing in return.

– Are all women stronger and better than me? I asked.

– Yes, Joshua replied.

human

miért van, hogy minden önmagába tér vissza? és miért próbál az emberiség kitörni az örök körből? az embernél önzőbb lény nincs a földön; hát hogyan is gondolhatja, hogy saját sorsán kívül más is rendeltetett neki?

tudom, hogy része vagyok én is – onnan tudom, hogy amikor nem figyelek, belefeledkezem a körhinta ívébe, akkor élvezem. amikor szédülni kezdek, akkor ránt vissza a tudatom, amelyet vegytiszta emberi önzéssel mérgeztem meg, nehogy elveszítsem. így legalább nem kell senkinek… szeretem, hogy ember vagyok, szeretem, hogy elfáradok, ha sokat megyek, szeretem, hogy csak nyitott szemmel látok, szeretem a hangomat, amikor beszélek, szeretem az ujjaimat, ahogy írnak. nem tudom, miért választottam ezt az életet – ha volt egyáltalán választásom – de jó itt lenni

igaz, egy ideje nem figyelem az utat, amin járok (körbe-körbe, gondolom, de nem is érdekel). olyan végtelen béke van a lelkemben, amit az utazó érez, ha végre útra kelhet. ez az otthonom, ez a hely, ez az idő, ez a test. nem kell megmagyaráznom, mit csinálok, sem azt, hogy miért. néha elkapom még a pillanatot, ahogy magamat figyelem, kissé szétnyílt szájjal, merev pupillával, de nem kérdezek semmit.

azt hiszem, soha többé nem kell önzőnek lennem, nem kell magamat figyelnem, máglyákat égetnem, hogy felhívjam magamra a figyelmet. tudom, hogy nem vagyok többé láthatatlan, és azt is tudom, nem számít, mit lát, aki rám néz. már nem. s a kérdéseket már meg tudom válaszolni erőlködés nélkül. miért mások, akik mások? miért nem tudják, hogy mások? miért próbálnak más(abb)nak látszani, hangzani? miért fáj, ami fáj? mi az, ami meggyógyít?

néha azt érzem, látom a kört, aminek ívén küszködik az ember. nagyon lassan halad…de a kör nyúlik, formálódik, s hátán viszi a vakokat, akik azt hiszik, fáklyát emelnek a sötétség fölé. pedig nincs ott semmi látnivaló… nézz magadba, ott van, amit keresel, hogy lehet, hogy nem látod, hiszen önmagadon kívül semmit nem is érzékelsz…

 

csoda az ember és én része vagyok, bár nem tudom, miért van így. de innentől könnyű.

 

még el akartam mondani, hogy milyen édes, forró, puha, békés most ez az élet… de nincsenek rá szavak. csak félelem nélkül egymás szemébe nézni…

Hírdetés

mostanában csak

mostanában csak képeket látok

köszönhető ez nyizsa fényképezőgépének, amit néhány hete kölcsönadott és (azóta a telefonszáma is megszűnt) még nem adott alkalmat, hogy visszaadjam. persze gyerekfényképezés ürügyén nyitottuk a projektet, ami már a nulladik napon erősen elfajult.

októberi napfény, őszi naplementék, tisza, tisza fölött madarak, fák, macskák, egyebek… (figyelem, a fotók nyomokban játszódó kislányokat is tartalmaznak!) és az érzés, hogy nemcsak a látvány gyönyörű, hanem az alkotás folyamata és a végeredmény is (végeredmény? ps előtt töltött órák állnak még előttünk). ami a képernyőn (és remélhetőleg poszteren is :-)) megjelenik, ahhoz a csodához az én szemem és kezem kellett, én baktattam órákat a ligetben, a vízparton, guggoltam az avarban hosszú percekig, és ami a lényeg: élveztem

azt mondja, van szemem hozzá. én nem így fogalmaznék, sokkal inkább az alkotónak van szeme hozzá; ezek már mind készen vannak, és számomra nem jelent semmi erőfeszítést, hogy megkeressem őket. megteremteni ezt a gyönyörű világot, az biztos nem könnyű, nekem nincs más dolgom, mint nézni, ameddig a szemem ellát. és fixen tartani a kamerát, míg az élet megfelelő pillanata elérkezik hozzám.

van még valami, amin úgyanúgy meglepődtem, mint a néhány sikeres képen: hogy élveztem, amikor danó engem fényképezett. valójában nagyon vártam már, évek óta tudtam, hogy egyszer megtörténik, de nem tudtam, hogy ennyire spontán és kényelmes lesz. tudom, hogy ezek nem csak fotók, tudom, hogy kíváncsiság van bennük, kísérletezés, ugyanakkor más is…bizalom… most már tudom, milyennek lát engem, és azt is tudom, hogy mindenemet elveheti, nem bánom.

a poszt eredetileg a vasárnapi naplementéről szólt, amit nem örökítettem meg képekkel. ezer és ezer fekete madár indult nyugatnak a bíbor és narancs ég alatt, mintha kikövezett úton suhannának, egy sem tért le az ívről, nem kiabáltak, nem csapongtak, én az ablakban álltam és néztem, ahogy elnyeli őket a lila alkony.