amikor ma délután fölkeltem, coquette már nálunk volt; dadóval a gyerekszobában kirakósat játszottak. bekukucskáltam az ajtón, mire ő mosolyogva otthagyta a játékot, odajött hozzám és békésen tűrte, hogy megöleljem. pont mint egy kis állat. tiszta ösztönnel érezte, mennyire rosszul esett, hogy szőkebabát nem simogathattam meg, míg a kórházban volt.

hiába minden jó és hiába minden rossz. nem számít, hogy most nem beszélt, sőt, az sem, hogy a boszorkány félig megfojtotta őt a gyűlöletével, amit szerteköpködött a kórteremben. nem számít, mert nem vagyok gonosz. és emlékszem a nem is távoli múltra, amikor kis karjait a nyakam köré fonta és az arcomhoz nyomta kicsi serley-száját.

melinda, a pszichológus (Isten áldja meg az erőért, amit kaptam tőle) azt mondta, viszonylag sok sérült gyerekből válik “normális” felnőtt. hogy mi az a viszonylag, azt persze nem akarom tudni, főleg, ha a “mi” gyerekünk is a halmaz része, de tudom, hogy melindának igaza van. csodát nem tudok tenni, de higgadt még lehetek és szeretettel tudok fordulni a kislány felé, minden megerőltetés nélkül.

csodálom őt az erőért, amivel menetel előre a kis világában, és alig várom, hogy ezt neki is elmondhassam. hála az égnek, holnap hazamehet a kórházból, hamarosan megint találkozhatunk.

 

ja és még egy: coquette megtanult mandarint hámozni. jópárat megpucolt és otthagyta őket az asztalon, hogy tornázzon kicsit. dadó kihasználta az alkalmat és megdézsmálta a készletet. amikor coquette kérdőre vonta, bevallotta, hogy ő volt, erre a kislány közölte, hogy büntetésből csigává változtatja…

intimacy

it’s not who you let touch you. it’s giving someone your attention when ten people want it. it’s someone in the back of your mind…

it’s like real friendship and i’m the one to experience it. but don’t ask me how it feels ‘coz… it hurts. and it’s not the pain of giving yourself away. it’s just… it’s so human, so deeply instinctive that i barely can form it with words. it’s like standing on the edge of a cliff, staring into the raging ocean, knowing you have to jump. no matter how safe you feel in the arms of your friend, you know that he can hurt you. and so he does, in the moment you realize: you’re just as selfish as anyone else.

take the risk and let yourself drown into such a relationship, you’ll know the deep of hell (i saw it in his eyes when he thought i let anyone touch me…) and the warmth of heaven. heaven is when you know you’re not lucky – you’re blessed. feel those arms around you, hear that voice sweeter than any music in the world and immediately fall in love with the whole phenomen. but don’t forget that in the end, you’ll be alone, facing the cold night.

napok

2015. december
h K s c p s v
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...