amikor ma délután fölkeltem, coquette már nálunk volt; dadóval a gyerekszobában kirakósat játszottak. bekukucskáltam az ajtón, mire ő mosolyogva otthagyta a játékot, odajött hozzám és békésen tűrte, hogy megöleljem. pont mint egy kis állat. tiszta ösztönnel érezte, mennyire rosszul esett, hogy szőkebabát nem simogathattam meg, míg a kórházban volt.

hiába minden jó és hiába minden rossz. nem számít, hogy most nem beszélt, sőt, az sem, hogy a boszorkány félig megfojtotta őt a gyűlöletével, amit szerteköpködött a kórteremben. nem számít, mert nem vagyok gonosz. és emlékszem a nem is távoli múltra, amikor kis karjait a nyakam köré fonta és az arcomhoz nyomta kicsi serley-száját.

melinda, a pszichológus (Isten áldja meg az erőért, amit kaptam tőle) azt mondta, viszonylag sok sérült gyerekből válik “normális” felnőtt. hogy mi az a viszonylag, azt persze nem akarom tudni, főleg, ha a “mi” gyerekünk is a halmaz része, de tudom, hogy melindának igaza van. csodát nem tudok tenni, de higgadt még lehetek és szeretettel tudok fordulni a kislány felé, minden megerőltetés nélkül.

csodálom őt az erőért, amivel menetel előre a kis világában, és alig várom, hogy ezt neki is elmondhassam. hála az égnek, holnap hazamehet a kórházból, hamarosan megint találkozhatunk.

 

ja és még egy: coquette megtanult mandarint hámozni. jópárat megpucolt és otthagyta őket az asztalon, hogy tornázzon kicsit. dadó kihasználta az alkalmat és megdézsmálta a készletet. amikor coquette kérdőre vonta, bevallotta, hogy ő volt, erre a kislány közölte, hogy büntetésből csigává változtatja…

Hírdetés