itt a piros

miért jut most eszembe oscarinho?

valami lehetetlenül romantikus neve volt, oscar de la flora vagy ilyesmi, és egy nevetségesen kicsi piros autóval járt. fiat vagy nem is tudom… a szabad övezetben, a gettóban parkolt vele, alig láttam, csak amikor véletlenül egy időben indultunk neki a napnak és a sarkon összeszedte a munkatársait, a lehetetlenül magas és szőke evát és a hebrencs holland lányt, akinek jogosítványa volt motoros hajóra (ezért irigyeltem) és holland mulatós popzenét hallgatott (ezért szívemből sajnáltam). meg persze ott volt a nagyfejű miguel is, a jólelkű drogos, aki mindenestül szerette az életet.

emlékszem, mikor a karácsony előtti embertelen havazásban (fél nap alatt több tíz centi hó esett) becsődöltek az autóutak. munkából hazafelé még láttunk néhány lusta hókotrót csámborogni a lehajtók környékén, de mire besötétedett, a közlekedés leállt. oscarnak el kellett érnie schipolba, hogy hazajusson (anyukája a kedvenc ételével várja, nővérével meghitt beszélgetéseket folytat forralt borral a kezében, így képzeltem), de a városból sem tudott kivergődni. őrjöngve hívott, hogy mi legyen, mondtam, menjen vonattal, találkozzunk az állomáson, majd pepe visszaviszi a piros bigyóját a parkolóba. telefonnal a fülemen keringtem a metróépítkezés és a ketreces bicikliparkolók között, kijáratot kerestem, oscart nyugtattam és navigáltam (hogyan is lehet rotterdamban eltévedni, ez is olyan lányos dolog, sosem értettem), hol várunk rá. mire befutott, véreres szemmel, addigra a vonatot is kinéztem neki.

pepét hosszan ölelte, magyarázott valamit az ünnepről, a slusszkulcsot a kezébe nyomta és engem futólag szájon csókolt.

tudtam, hogy szerelmes pepébe és engem csak azért fogadott el, mert hozzá tartoztam. nem tudtam rá haragudni érte

Hírdetés

a tea méregerős és túlcukrozott. karamellás szirupként, lassan csúszik le a torkomon, az utolsó korty keserűen belém mar. negyven órája vagyok ébren, a ma reggeli félórás katatón állapotot nem számítva. ebben az időszakban nem ettem mást, mint négy szamócás fánkot, melyek alattomosan finomnak tetszettek, csak hogy a gyomromba érve komoly felforgató tevékenységet végezhessenek. de ma este dadó megint megmentett, akkora hamburgert készített a konyhai maradékokból, hogy majdnem elkéstem a munkából, mire megettem.

de tudtam, hogy a tea nem lesz elég, hiába csorgatom lassan végig a nyelvemen, hogy érzékeimet ébren tartsa. ezek az érzékek most ázott verébként kushadnak valami bokorban. hogy masszív izomlázam mitől van, azt végképp nem tudom.

szumó, a szőrös angyal visszaköltözött családjához, ahonnan kölcsönbe kaptuk. hiszem, hogy jó gazdái voltunk, egymásra találtunk – mi, a kicsit sem ortodox állattartók és ő, a távolról sem kutyás kutya. mindenestől a miénk volt, és hiába mondják, hogy az állatoknak nincs lelkük, én tudom, hogy lelkét is nekünk adta.

a fáradtság feljebb kúszik bennem, üvegessé merevíti a tekintetemet. de ma nem sírok (kivéve ha elér a migrén, ami elől napok óta futok)

a könyv

megígértem, hogy megírom

(aranyba is önteném, ha tehetném)

 

doki már ivott kicsit, ilyenkor mindig agresszívabb a szokásosnál (vagy mindig iszik, remélem, nem), nehezebben viseli, ha nem rá figyel mindenki – állandóan és kizárólagosan. dadó igazságérzete ezt nem tűrhette. az aktuális (sokat hallott) történet, amivel a pazar ebéd elfogyasztása közben szórakoztatott minket:

– az ötvenes évek táján elég sokat éheztünk. nem tudom, miért, talán az lehetett az oka, hogy nem volt mit ennünk – zseniális a sztori egyébként, akkor is, ha sokadszor hallom (nem, nem az), az előadás is élvezetes, de dadó félhangosan megjegyzi:

– ezt mi is át szoktuk élni néhanapján. főleg úgy este fél hat tájban…

 

folyt.köv.

hk

üresen állok, mindennek háttal

 

de néhány napja egy szállítmány tortát kaptunk algyőről. hallottam, ahogy dadó a telefonban leadja a rendelést, majd megjegyzni: jucit leküldöm, ha ideérsz. lent ültem épp a nappaliban, azon morfondíroztam, érdemes-e még a fekete póló elvásott anyagát foltozgatni, mikor dadónak vagy negyven másik áll a szekrényében…

ahogy megcsörrent a telefonja, cipőt húztam és lekocogtam a ház elé. hirtelen lett hideg, idén télen talán először fagyott, a sötétedő estében csöndben nézegettem a csuklya alól gomolygó lélegzetemet. jó sokat vártam.

ahogy anyu fékezett mellettem, megláttam coquette-et a hátsó ülésen (én vagyok a farkas, és szemüveges vagyok – közölte aznap, mikor ebédelni mentünk, dadó napszemüvegével az arca előtt), egykedvűen dudorászott. anyu két szatyrot emelt ki az ülésről, kihajolva rám nézett:

– azt hittem, csak viccel a hegyi troll, mikor azt mondta, téged küld.

mosolyogtam. mi ketten egyformák vagyunk. az emberek azt hiszik, viccelünk.

mikor ezt (egy szelet torta mellett) elmeséltem neki, dadó csak magához ölelt. éreztem, mennyire boldog.