a tea méregerős és túlcukrozott. karamellás szirupként, lassan csúszik le a torkomon, az utolsó korty keserűen belém mar. negyven órája vagyok ébren, a ma reggeli félórás katatón állapotot nem számítva. ebben az időszakban nem ettem mást, mint négy szamócás fánkot, melyek alattomosan finomnak tetszettek, csak hogy a gyomromba érve komoly felforgató tevékenységet végezhessenek. de ma este dadó megint megmentett, akkora hamburgert készített a konyhai maradékokból, hogy majdnem elkéstem a munkából, mire megettem.

de tudtam, hogy a tea nem lesz elég, hiába csorgatom lassan végig a nyelvemen, hogy érzékeimet ébren tartsa. ezek az érzékek most ázott verébként kushadnak valami bokorban. hogy masszív izomlázam mitől van, azt végképp nem tudom.

szumó, a szőrös angyal visszaköltözött családjához, ahonnan kölcsönbe kaptuk. hiszem, hogy jó gazdái voltunk, egymásra találtunk – mi, a kicsit sem ortodox állattartók és ő, a távolról sem kutyás kutya. mindenestől a miénk volt, és hiába mondják, hogy az állatoknak nincs lelkük, én tudom, hogy lelkét is nekünk adta.

a fáradtság feljebb kúszik bennem, üvegessé merevíti a tekintetemet. de ma nem sírok (kivéve ha elér a migrén, ami elől napok óta futok)

Hírdetés