fél kettő múlt, elmosogattam, letöröltem a pultot, a kassza zárva, mindenki a szobájában. fáradt öregemberjárással becsoszog a Színész, jó estét kíván. megnyomja a lift hívóját, de mire megszólal a csengő, ő már a pultom előtt áll.
– csak hogy maga ne legyen egyedül – szabadkozik, és kér egy pohár bort. felemlegetjük a tegnapi jól sikerült estét, amikor vagy négy órát töltöttünk el együtt, kellemes vendégek és némi alkohol társaságában (mondjuk én mentem volna haza, de dolgoznom kellett…) ezúttal nincs pálinka, sem kísérő, a Színész fáradt. azért mesélni kezd, nagy élet van ilyenkor a próbák után, nem számít, hogy nyolckor kelni kell. hetvenéves elmúlt, tussal kihúzott szemében tudás csillog, a hangja nyugodt. miért akart pszichológus lenni, kérdezi, és látom, tényleg érdekli a válasz. mindketten tudjuk, nem azért maradt, hogy engem szórakoztasson. ki tudja, meddig kattog még, miután a napnak vége? mennyi ötlet, kérdés, kép fut át az agyán, mire végre el tud aludni? és miért osztja ezeket meg velem?
ánosi juci 