hk

üresen állok, mindennek háttal

 

de néhány napja egy szállítmány tortát kaptunk algyőről. hallottam, ahogy dadó a telefonban leadja a rendelést, majd megjegyzni: jucit leküldöm, ha ideérsz. lent ültem épp a nappaliban, azon morfondíroztam, érdemes-e még a fekete póló elvásott anyagát foltozgatni, mikor dadónak vagy negyven másik áll a szekrényében…

ahogy megcsörrent a telefonja, cipőt húztam és lekocogtam a ház elé. hirtelen lett hideg, idén télen talán először fagyott, a sötétedő estében csöndben nézegettem a csuklya alól gomolygó lélegzetemet. jó sokat vártam.

ahogy anyu fékezett mellettem, megláttam coquette-et a hátsó ülésen (én vagyok a farkas, és szemüveges vagyok – közölte aznap, mikor ebédelni mentünk, dadó napszemüvegével az arca előtt), egykedvűen dudorászott. anyu két szatyrot emelt ki az ülésről, kihajolva rám nézett:

– azt hittem, csak viccel a hegyi troll, mikor azt mondta, téged küld.

mosolyogtam. mi ketten egyformák vagyunk. az emberek azt hiszik, viccelünk.

mikor ezt (egy szelet torta mellett) elmeséltem neki, dadó csak magához ölelt. éreztem, mennyire boldog.

Hírdetés

amikor ma délután fölkeltem, coquette már nálunk volt; dadóval a gyerekszobában kirakósat játszottak. bekukucskáltam az ajtón, mire ő mosolyogva otthagyta a játékot, odajött hozzám és békésen tűrte, hogy megöleljem. pont mint egy kis állat. tiszta ösztönnel érezte, mennyire rosszul esett, hogy szőkebabát nem simogathattam meg, míg a kórházban volt.

hiába minden jó és hiába minden rossz. nem számít, hogy most nem beszélt, sőt, az sem, hogy a boszorkány félig megfojtotta őt a gyűlöletével, amit szerteköpködött a kórteremben. nem számít, mert nem vagyok gonosz. és emlékszem a nem is távoli múltra, amikor kis karjait a nyakam köré fonta és az arcomhoz nyomta kicsi serley-száját.

melinda, a pszichológus (Isten áldja meg az erőért, amit kaptam tőle) azt mondta, viszonylag sok sérült gyerekből válik “normális” felnőtt. hogy mi az a viszonylag, azt persze nem akarom tudni, főleg, ha a “mi” gyerekünk is a halmaz része, de tudom, hogy melindának igaza van. csodát nem tudok tenni, de higgadt még lehetek és szeretettel tudok fordulni a kislány felé, minden megerőltetés nélkül.

csodálom őt az erőért, amivel menetel előre a kis világában, és alig várom, hogy ezt neki is elmondhassam. hála az égnek, holnap hazamehet a kórházból, hamarosan megint találkozhatunk.

 

ja és még egy: coquette megtanult mandarint hámozni. jópárat megpucolt és otthagyta őket az asztalon, hogy tornázzon kicsit. dadó kihasználta az alkalmat és megdézsmálta a készletet. amikor coquette kérdőre vonta, bevallotta, hogy ő volt, erre a kislány közölte, hogy büntetésből csigává változtatja…

intimacy

it’s not who you let touch you. it’s giving someone your attention when ten people want it. it’s someone in the back of your mind…

it’s like real friendship and i’m the one to experience it. but don’t ask me how it feels ‘coz… it hurts. and it’s not the pain of giving yourself away. it’s just… it’s so human, so deeply instinctive that i barely can form it with words. it’s like standing on the edge of a cliff, staring into the raging ocean, knowing you have to jump. no matter how safe you feel in the arms of your friend, you know that he can hurt you. and so he does, in the moment you realize: you’re just as selfish as anyone else.

take the risk and let yourself drown into such a relationship, you’ll know the deep of hell (i saw it in his eyes when he thought i let anyone touch me…) and the warmth of heaven. heaven is when you know you’re not lucky – you’re blessed. feel those arms around you, hear that voice sweeter than any music in the world and immediately fall in love with the whole phenomen. but don’t forget that in the end, you’ll be alone, facing the cold night.

the fifth evangelium

I was thinking, she taught me to read and write chinese, boil potion, cheat in gambling, juggling and the ways and places to touch a woman. And she wanted nothing in return.

– Are all women stronger and better than me? I asked.

– Yes, Joshua replied.

human

miért van, hogy minden önmagába tér vissza? és miért próbál az emberiség kitörni az örök körből? az embernél önzőbb lény nincs a földön; hát hogyan is gondolhatja, hogy saját sorsán kívül más is rendeltetett neki?

tudom, hogy része vagyok én is – onnan tudom, hogy amikor nem figyelek, belefeledkezem a körhinta ívébe, akkor élvezem. amikor szédülni kezdek, akkor ránt vissza a tudatom, amelyet vegytiszta emberi önzéssel mérgeztem meg, nehogy elveszítsem. így legalább nem kell senkinek… szeretem, hogy ember vagyok, szeretem, hogy elfáradok, ha sokat megyek, szeretem, hogy csak nyitott szemmel látok, szeretem a hangomat, amikor beszélek, szeretem az ujjaimat, ahogy írnak. nem tudom, miért választottam ezt az életet – ha volt egyáltalán választásom – de jó itt lenni

igaz, egy ideje nem figyelem az utat, amin járok (körbe-körbe, gondolom, de nem is érdekel). olyan végtelen béke van a lelkemben, amit az utazó érez, ha végre útra kelhet. ez az otthonom, ez a hely, ez az idő, ez a test. nem kell megmagyaráznom, mit csinálok, sem azt, hogy miért. néha elkapom még a pillanatot, ahogy magamat figyelem, kissé szétnyílt szájjal, merev pupillával, de nem kérdezek semmit.

azt hiszem, soha többé nem kell önzőnek lennem, nem kell magamat figyelnem, máglyákat égetnem, hogy felhívjam magamra a figyelmet. tudom, hogy nem vagyok többé láthatatlan, és azt is tudom, nem számít, mit lát, aki rám néz. már nem. s a kérdéseket már meg tudom válaszolni erőlködés nélkül. miért mások, akik mások? miért nem tudják, hogy mások? miért próbálnak más(abb)nak látszani, hangzani? miért fáj, ami fáj? mi az, ami meggyógyít?

néha azt érzem, látom a kört, aminek ívén küszködik az ember. nagyon lassan halad…de a kör nyúlik, formálódik, s hátán viszi a vakokat, akik azt hiszik, fáklyát emelnek a sötétség fölé. pedig nincs ott semmi látnivaló… nézz magadba, ott van, amit keresel, hogy lehet, hogy nem látod, hiszen önmagadon kívül semmit nem is érzékelsz…

 

csoda az ember és én része vagyok, bár nem tudom, miért van így. de innentől könnyű.

 

még el akartam mondani, hogy milyen édes, forró, puha, békés most ez az élet… de nincsenek rá szavak. csak félelem nélkül egymás szemébe nézni…

mostanában csak

mostanában csak képeket látok

köszönhető ez nyizsa fényképezőgépének, amit néhány hete kölcsönadott és (azóta a telefonszáma is megszűnt) még nem adott alkalmat, hogy visszaadjam. persze gyerekfényképezés ürügyén nyitottuk a projektet, ami már a nulladik napon erősen elfajult.

októberi napfény, őszi naplementék, tisza, tisza fölött madarak, fák, macskák, egyebek… (figyelem, a fotók nyomokban játszódó kislányokat is tartalmaznak!) és az érzés, hogy nemcsak a látvány gyönyörű, hanem az alkotás folyamata és a végeredmény is (végeredmény? ps előtt töltött órák állnak még előttünk). ami a képernyőn (és remélhetőleg poszteren is :-)) megjelenik, ahhoz a csodához az én szemem és kezem kellett, én baktattam órákat a ligetben, a vízparton, guggoltam az avarban hosszú percekig, és ami a lényeg: élveztem

azt mondja, van szemem hozzá. én nem így fogalmaznék, sokkal inkább az alkotónak van szeme hozzá; ezek már mind készen vannak, és számomra nem jelent semmi erőfeszítést, hogy megkeressem őket. megteremteni ezt a gyönyörű világot, az biztos nem könnyű, nekem nincs más dolgom, mint nézni, ameddig a szemem ellát. és fixen tartani a kamerát, míg az élet megfelelő pillanata elérkezik hozzám.

van még valami, amin úgyanúgy meglepődtem, mint a néhány sikeres képen: hogy élveztem, amikor danó engem fényképezett. valójában nagyon vártam már, évek óta tudtam, hogy egyszer megtörténik, de nem tudtam, hogy ennyire spontán és kényelmes lesz. tudom, hogy ezek nem csak fotók, tudom, hogy kíváncsiság van bennük, kísérletezés, ugyanakkor más is…bizalom… most már tudom, milyennek lát engem, és azt is tudom, hogy mindenemet elveheti, nem bánom.

a poszt eredetileg a vasárnapi naplementéről szólt, amit nem örökítettem meg képekkel. ezer és ezer fekete madár indult nyugatnak a bíbor és narancs ég alatt, mintha kikövezett úton suhannának, egy sem tért le az ívről, nem kiabáltak, nem csapongtak, én az ablakban álltam és néztem, ahogy elnyeli őket a lila alkony.

crowded house: when you come

köszönöm

When you come across the sea
Me like a beacon, guiding you to safety
The sooner the better now
And when you come
The hills will breathe like a baby
Pulled up, heaving from the bottom of the ocean
The sooner the better now
And when you come to cover me
Fresh with your kisses
Fresh like a daisy chained up in a lion’s den
I’ll know you by the thunderclap
Pouring like a rain of blood to my emotions
And that is why
I stumble to my knees

And why, underneath the Heavens
With the stars burning and exploding
I know why I could never let you down
When you come

When you come like an iceberg float in darkness
Smashing my hull send me to the bottom of the sea
I should know you better now
And when you come, your majesty to entrap me
Prince of light receding
The sooner the better now
And when you come to cover me
With your kisses hard like armour
The sooner the better now
I’ll know you by the thunderclap
Pouring like a rain of blood to my emotions, hey
And that is why
I stumble to my knees

And why underneath the Heavens
With the stars burning and exploding
I know why I could never let you down

She came out of the water
Into my horizon
Like a cumulo nimbus
Coming in from the distance
Burning and exploding
Burning and exploding
Like a slow volcano
When you come
Cover the ground with ashes, with ashes
Baby, when you come
Nothing changes, now
When you come
Burning and exploding
When you come
When you come

friendship

i have male friends. some of them are married. i choose my friends very carefully (or, i must say, they choose me). but i don’t want to sleep with them. and i don’t feel the urge to scream every time when i see their decent wedding-ringed finger.

and i might wait for them to call me from time to time, just for the fun of it (if there’s nothing important we need to discuss, dinners, babysitting etc) but i don’t feel the sweet satisfaction flooding in my mind when i hear their voice.

that’s about friendship

Have

Have some pride, girl! Or, at least, pretend to have some…

back to basics: aljas töprengések reloaded

össze kellett számolnom, hány napja nem aludtam, mert nem értettem, miért nem bírok kimászni a (3) takaró alól…

egy hét… egy hete aludtam ki magam utoljára, egy hete volt, hogy regenerálódni tudtam testben-lélekben. van mit behozni…

de tudom, innen csak felfelé visz az út, ennél kimerültebb nem lehetek (dehogyisnem!). ma fél nyolcra értem haza és a zuhanyzásnak már a gondolatával sem játszottam, csak magamba döntöttem fél flakon joghurtot, fogat mostam és fölvonszoltam magam a hálóba. másfél órát vacogtam két takaró alatt, mire dadó megszánt és adott egy harmadikat (az ágy mellé volt készítve, de nem volt erőm kinyújtani érte a karomat). így vegetáltam még egy órát, hallgattam a szomszéd építkezés és/vagy spanyol lányok hangjait (szerencsére nem csak váltásban dolgoznak, így néha szerencsém van full hd-ban hallani mindkét oldalt). félálomban azt gondoltam, némi táplálék jót fog tenni, így lekommandóztam a konyhába müzliért, elszörnyedve tapasztaltam, hogy a három kiló gomba még mindig nem pucolta meg magát és erről eszembe jutott a halom vasalnivaló, a szennyes ruhák a fürdőben, a cipőtisztítás és… azonnal visszamásztam az ágyba.

gyűrűk ura végtelenített változat, telefonon játszás, szex… ezekkel telt a délután… és a napnak még nincs vége

tegnap előre megfontolt szándékkal nem hagytam magam sokáig aludni, mondván: majd délután… úgyhogy a takarítással, vásárlással és főzéssel töltött délelőtt után meglepve tapasztaltam, hogy egyáltalán nem tudok aludni, ellenben hullafáradt vagyok. az esti műszak szerencsére élménydús volt, hajnali háromig a takarítógép süvítését hallgattam.

szerdán (azt hiszem, ez volt az a nap, amikor elvesztettem az időérzékemet) migrénnel keltem (köszi, kedd este…), esélyem sem volt normál módba kapcsolni.

kedden hajtás volt, mérsékelt tempóval, de folyamatosan, estére így kellemesen megfájdult a fejem (azzal a fajta fájással, ami elhiteti az emberrel, hogy ez nem migrén, el fog múlni, minden rendben lesz, fogok tudni enni, beszélgetni, gondolkodni, majd félúton hazafelé rájövök, hogy át lettem verve a palánkon)

a hetet pedig azzal alapoztam meg (nem, nem a lábujjtöréssel, az csak cukorszórás volt a dermedő csokikrém tetején), hogy hétfőn ikeába mentem. budapest… önmagában energiagyilkos, mióta nem lakom benne, nem szeretjük egymást. hiába sütött fényesen a nap, hiába mutatta magát tisztának a város, semmit sem hittem el neki.

a hétvége csodálatos volt. és kimerítő

holnap viszont… holnap sem alszom, coquette reggel nyolckor érkezik, szőkebaba kilenckor, addig legalább ébren kell maradnom.

az idő hidegre fordult, reggel kimentem a tiszához, a nap a fák között bujkált és rózsaszínre festette a parton nyújtózkodó házfalakat. a lélegzetem ködösödött, a kezem zsibbadt (persze, a fáradságtól), de szeged így is gyönyörű

be kell fejeznem, mielőtt elfelejtem, hogy ennek így semmi értelme