Könyvből

Ébren tartott a vonat rázkódása és a kétség, hogy egy végérvényes gyalázat ismét beleömlött, egyetlen nap alatt, életem üregébe, akár egy csészébe, melyet immár soha nem lehet kiüríteni: csak nagy nehezen tudtam annyira megbillenteni, hogy lássam átcsurranni a peremen a szégyen zavaros folyadékát – éreztem, hogy lassan csorog, anélkül hogy tudtam volna, mit gondoljak.

night shift

fél kettő múlt, elmosogattam, letöröltem a pultot, a kassza zárva, mindenki a szobájában. fáradt öregemberjárással becsoszog a Színész, jó estét kíván. megnyomja a lift hívóját, de mire megszólal a csengő, ő már a pultom előtt áll.

– csak hogy maga ne legyen egyedül – szabadkozik, és kér egy pohár bort. felemlegetjük a tegnapi jól sikerült estét, amikor vagy négy órát töltöttünk el együtt, kellemes vendégek és némi alkohol társaságában (mondjuk én mentem volna haza, de dolgoznom kellett…) ezúttal nincs pálinka, sem kísérő, a Színész fáradt. azért mesélni kezd, nagy élet van ilyenkor a próbák után, nem számít, hogy nyolckor kelni kell. hetvenéves elmúlt, tussal kihúzott szemében tudás csillog, a hangja nyugodt. miért akart pszichológus lenni, kérdezi, és látom, tényleg érdekli a válasz. mindketten tudjuk, nem azért maradt, hogy engem szórakoztasson. ki tudja, meddig kattog még, miután a napnak vége? mennyi ötlet, kérdés, kép fut át az agyán, mire végre el tud aludni? és miért osztja ezeket meg velem?

#HUN

sportolóink minden ágban világhíresek, nevüket rettegik az ellenfelek, példaképek ők gyerekek milliói számára. de van egy sötét kis titkunk: az aranycsapat a múlté. de idén…! több mint negyven év után a magyar futballválogatott kijutott az európa-bajnokságra. a csoportmeccsek alatt veretlenek tudtak maradni, 3-3 döntetlent játszottak portugália ellen. csoportelsőként jutottak tovább a nyolcaddöntőbe. a játékok indulása óta a teljes magyar társadalom büszkén, magát kihúzva áll európa előtt. egységben. boldogan.

a meccsek utáni örömtüzek valódiak, és nem a gyűlölet szítja őket. nincsenek verekedések, kukák és autók borogatása. nincs politizálás (egyelőre). most először a versengés nem ellenségeket, hanem testvéreket szül. az élet nem áll meg, a problémák, a fájdalmak nem szűnnek meg, de most végre látom, mik vagyunk igazából.

vannak csodák, akkor is, ha három napig tartanak. nyisd ki a lelked és légy részese ennek

 

megint nincs

idén nincsen nyár

nincsen strand, biciklizés, napozás, iszogatás, utazás

nincsen napfelkelte, nincs szédülés, homoktól kócos haj, csillogva lehulló izzadságcsepp, nincsen vasalatlan fehér ing, kókuszillatú hidratálókrém

nincsen gyümölcsöstál, fára mászás, fagyifoltok

idén minden befejezett

kötélentánc

tulajdonképpen egy kötélen egyensúlyozom, ami két sziklaszirt közé van kifeszítve, szemem kendővel eltakarva, két cipőfűzőm összekötve. mire idáig eljutok a hasonlatban, felötlik bennem a kérdés, miért van rajtam cipő, de tudom, hogy van és kész. erősödő szelet érzek az arcomon és a nyitott tenyeremen. a szél átszalad rajtam, ahogy lépkedek előre és dallá válik bennem. dúdolom azt, hogy jójójójójó de jó nekem, jó nekem.

nem félek, és nem is értem, hogy miért. bármikor lezuhanhatok, nyakamat törhetem, elszakadhat a kötél, vagy lehullhat a kendő a szemem elől, és kiderül, nincs vége a táncnak, a végtelenbe lépkedek. mi ebben a jó? talán az, hogy a film, amit felfokozott lelkiállapotban az agyam kivetít elém, a saját életemből származik. ismerek és megélek minden egyes képkockát. és még egy: nem érzek félelmet. mert jó nekem

twerp

-tényleg nincsenek barátai?! egyetlen egy sem? – kérdezte hitetlenkedve. – még egy púpos, féllábú törpe sem, aki az egyik szemére vak? – és az előszobában eljátszotta, milyen barátra gondol…

alszik

míg a halandók alszanak…

lekapcsolom a villanyt, behajtom az ajtót, betakarom a takaró alól kilógó kezüket-lábukat. távozóban ellenőrzöm az ébresztőórát és az ablakot.

a zenét mindig olyan hangerővel hallgatom, hogy halljam a szobából kiszűrődő lélegzést. ha éppen nem ott hajtom álomra a fejem…

az én álmom rohanás. álmom tűzvész és zuhanó madárraj az égből, hétvégi autópálya. az én álmom istentisztelet, egészen addig, míg a harangok valóban meg nem szólalnak; addigra úton vagyok.

míg a halandók alszanak, megstoppolom a zoknijukat a félhomályban és illatosra vasalom az ingüket, ha tárgyalni mennek másnap.egyvalamit nem tehetek meg értük: csíkokra szakított lelkemmel nem kötözhetem be lelkük tátongó sebeit. mert én is halandó vagyok, míg ők alszanak.

itt a piros

miért jut most eszembe oscarinho?

valami lehetetlenül romantikus neve volt, oscar de la flora vagy ilyesmi, és egy nevetségesen kicsi piros autóval járt. fiat vagy nem is tudom… a szabad övezetben, a gettóban parkolt vele, alig láttam, csak amikor véletlenül egy időben indultunk neki a napnak és a sarkon összeszedte a munkatársait, a lehetetlenül magas és szőke evát és a hebrencs holland lányt, akinek jogosítványa volt motoros hajóra (ezért irigyeltem) és holland mulatós popzenét hallgatott (ezért szívemből sajnáltam). meg persze ott volt a nagyfejű miguel is, a jólelkű drogos, aki mindenestül szerette az életet.

emlékszem, mikor a karácsony előtti embertelen havazásban (fél nap alatt több tíz centi hó esett) becsődöltek az autóutak. munkából hazafelé még láttunk néhány lusta hókotrót csámborogni a lehajtók környékén, de mire besötétedett, a közlekedés leállt. oscarnak el kellett érnie schipolba, hogy hazajusson (anyukája a kedvenc ételével várja, nővérével meghitt beszélgetéseket folytat forralt borral a kezében, így képzeltem), de a városból sem tudott kivergődni. őrjöngve hívott, hogy mi legyen, mondtam, menjen vonattal, találkozzunk az állomáson, majd pepe visszaviszi a piros bigyóját a parkolóba. telefonnal a fülemen keringtem a metróépítkezés és a ketreces bicikliparkolók között, kijáratot kerestem, oscart nyugtattam és navigáltam (hogyan is lehet rotterdamban eltévedni, ez is olyan lányos dolog, sosem értettem), hol várunk rá. mire befutott, véreres szemmel, addigra a vonatot is kinéztem neki.

pepét hosszan ölelte, magyarázott valamit az ünnepről, a slusszkulcsot a kezébe nyomta és engem futólag szájon csókolt.

tudtam, hogy szerelmes pepébe és engem csak azért fogadott el, mert hozzá tartoztam. nem tudtam rá haragudni érte

a tea méregerős és túlcukrozott. karamellás szirupként, lassan csúszik le a torkomon, az utolsó korty keserűen belém mar. negyven órája vagyok ébren, a ma reggeli félórás katatón állapotot nem számítva. ebben az időszakban nem ettem mást, mint négy szamócás fánkot, melyek alattomosan finomnak tetszettek, csak hogy a gyomromba érve komoly felforgató tevékenységet végezhessenek. de ma este dadó megint megmentett, akkora hamburgert készített a konyhai maradékokból, hogy majdnem elkéstem a munkából, mire megettem.

de tudtam, hogy a tea nem lesz elég, hiába csorgatom lassan végig a nyelvemen, hogy érzékeimet ébren tartsa. ezek az érzékek most ázott verébként kushadnak valami bokorban. hogy masszív izomlázam mitől van, azt végképp nem tudom.

szumó, a szőrös angyal visszaköltözött családjához, ahonnan kölcsönbe kaptuk. hiszem, hogy jó gazdái voltunk, egymásra találtunk – mi, a kicsit sem ortodox állattartók és ő, a távolról sem kutyás kutya. mindenestől a miénk volt, és hiába mondják, hogy az állatoknak nincs lelkük, én tudom, hogy lelkét is nekünk adta.

a fáradtság feljebb kúszik bennem, üvegessé merevíti a tekintetemet. de ma nem sírok (kivéve ha elér a migrén, ami elől napok óta futok)

a könyv

megígértem, hogy megírom

(aranyba is önteném, ha tehetném)

 

doki már ivott kicsit, ilyenkor mindig agresszívabb a szokásosnál (vagy mindig iszik, remélem, nem), nehezebben viseli, ha nem rá figyel mindenki – állandóan és kizárólagosan. dadó igazságérzete ezt nem tűrhette. az aktuális (sokat hallott) történet, amivel a pazar ebéd elfogyasztása közben szórakoztatott minket:

– az ötvenes évek táján elég sokat éheztünk. nem tudom, miért, talán az lehetett az oka, hogy nem volt mit ennünk – zseniális a sztori egyébként, akkor is, ha sokadszor hallom (nem, nem az), az előadás is élvezetes, de dadó félhangosan megjegyzi:

– ezt mi is át szoktuk élni néhanapján. főleg úgy este fél hat tájban…

 

folyt.köv.

Előző korábbi bejegyzések

napok

2021. június
h K s c p s v
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
282930  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...