lenni

reggel elkezdtem írni a nőnek lenni ünnep-et. aztán, körülbelül a negyedik mondatnál, hazaért peti és ezért csak összecsaptam az írást. most alszik, mélyen, remélem, pihen, s megpróbálom leírni megint, amíg föl nem ébred és amíg a migrén hagyja, hogy írjak.

arra emlékszem, úgy kezdődött: nőnek lenni ünnep. szó szerint nem fogom visszaidézni, nagy része úgyis baromság volt. de az érzés nem szűnt meg bennem: el akarom mondani, milyen nőnek lenni, áldás és átok, ajándék, szerencse, jutalom és vezeklés, szenvedés, harc. mert még mindig vannak, akik nem tudják

ez a lét, mely mindenek előtt magányos, mert olyan terheket rak az emberre, hogy az már nem képes társaságot elviselni. nem szerep, nem jelmez, ahogy sokan leírják és eljátsszák, nem. nincs jelentése, mert maga teremti a jelentést, a magyarázatot, x akta, ha úgy tetszik. szóval magány: rögtön, ébredéskor, amikor egy telefoncsörgés kiszakít az álmomból, el kell hagynom önmagam, és szolgálnom valaki mást (szívesen teszem, mert én döntöttem így, ennek nem lehet panaszos felhangja), hogy megkeressem és fövegyem  telefont, mert a másiknak az fontos, de ő maga még nem képes ezt megtenni. az öltözés ideje, amikor imádok nőnek lenni, amikor építem önmagam, nem külsőleg, hanem belülről, a lendülettel, hogy ha nem is lát most senki, nem lép mögém senki, hogy hónom alatt átnyúlva megfogja a mellemet, akkor is én vagyok az, akinek lennem kell. nemcsak látszom valakinek, valamilyennek, ahogy korábban egy barátom fogalmazott. ilyenkor gyakran elgondolkodom: ha nem lenne rajtam ruha, akkor lennék igazán önmagam… persze fáznék, és hamar kényelmetlenné is válna a dolog. biztos az ősasszony is szőrmebundáért nyúzta az ősembert

amikor főzök, s dúdolok közben, amikor nem kell félnem, hogy kiesem a szerepből, mert nem is színészkedem, amikor a férfi nem hiszi el, hogy nincsenek titkok körülöttem, hiába magyarázom, hogy tényleg minden ilyen egyszerű… ez nem is az én érdemem, ez valami hatalmas erő, ami fölemel és megvéd attól, hogy a hitetlenek szétzúzzák a szobromat… mert nőnek lenni nemcsak művészet, hanem maga a műalkotás is. vigyáznom kell rá, csiszolnom, fényeznem. ezért kapaszkodom bele a kézbe, amely kinyitja nekem az ajtókat, amely viszi a kosaramat a boltban, ezért vagyok büszke, ha társaságban észrevétlenül megfogja a fenekem. és ezért simítom a tenyerem a hasamra, elképzelve az érzést, milyen lehet, ha majd ott növekszik valaki… de mégsem ettől vagyok nő, és mégsem azért teszem mindezt, mert nő vagyok. de megteszem, mert ünnepelek és ez segít, hogy a súlyokat cipeljem.

ezért illeti tisztelet a nőt, olyan dicséret, amit nem férfiak zengenek el.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

napok

2011. június
h K s c p s v
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...

%d blogger ezt szereti: