mint egy film kezdőkockái: fülledt meleg, felhőtlen kék ég, szellő se lebben. vízparti sétány éttermekkel és büfékkel, a bejáratokban pingvinruhás alkalmazottak strázsálnak hátratett kézzel, unatkozó arccal. aki teheti, a strandon van, az út szinte üres. lassan (üdülőterületen csak harminccal lehet menni) rozzant, élénk színű (mondjuk ki: piros) autó gördül végig a poros utcán, a kerekek alatt jajonganak a sétány kavicsai. megáll egy bódé előtt: két büfé közé ékelődött tetoválószalon. fiatal, szikár férfi száll ki belőle, s ahogy becsapja fél kézzel az ajtót, a lusta napfényben megcsillan a felirat: pizzafutár. másik kezében két, újrapapírból hajtott doboz. besétál a szalonig, leteszi a dobozokat, fekete brifkójába rejti a pénzt és kicsit kifújja magát. fáradt; lassang lecseng az ebédidő, s a pancsolásban kifáradtak már uzsonnát rendelnek. rövid eszmecsere után megropogtatja keskeny derekát és visszaül az autóba. csikorgó gumikkal indul; a pingvinruhások pislogás nélkül nézik, míg eltűnik a sarkon.
ez a történet is lopott, de kicsit nekem, rólam is szól, mert a pizzéria udvarán nekünk mesélte a futár, míg a buborékos almalét iszogattuk. mert nyár van és társasági élet (nem is akármilyen: vizibiciklizés egy csapat örök gyerekkel és egy reményteljes tizenhat hónapossal). mert nem vagyok egyedül, a haldokló-éledő életem része valaki más életének. na, ezt jól elrontottam. egyáltalán nem ezt akartam, csak a pizzás mesét szerettem volna megírni…
megtaláltam a fényképezőgépemet és a memóriában a gofris képet, amit még peti csinált amszterdamban az opera előtt. majd fölrakom, hogy a hülye is értse: ez a bejegyzés az ételről szól.
mert enni kell. egyébként még mindig munkákra jelentkezéssel és reménykedéssel töltöm az időmet (most is vagy négy helyről hitegetnek, de én erős vagyok, higgadt és józan). lehet, hogy be kéne rúgni egy kicsit? ilyen melegben?!
ánosi juci 