Lassan szokja újra a magányt, mint egy lakást, amit régen elhagyott. Most visszatér, elhúzza a nehéz függönyöket az ablakok elől, kitakarít, leporol mindent, amihez ér, beakasztja ruháit a szekrénybe, könyveket tesz a polcra. Bevásárol. Próbálja, emlékszik-e még, hány lépés egyik szoba a másikból, melyik állásban jó a tévéantenna, megvannak-e még a sufniban a régi szerszámok. Virágmagokat ültet, ha jön a tavasz, talán újrafesti a naptól kikopott, lepattogzott ablakkereteket. És egy este félhangosan kimondja (persze, csak a szája elé tett kezébe, nehogy átkot hozzon saját magára): ez az otthonom, itt nincs mitől félnem. Itt nincs szükségem senkire.
Az első napon úgy vettem magamra, akár egy fura jelmezt, kicsit kényelmetlen is volt, ügyetlenül mozogtam benne. De ez kellett, hogy érezzem: megtörtént. Megcsináltam. És nem magyaráztam, hogy nem így kellett volna, nem most, és mi van, ha ez megint csak egy gyönge próbálkozás, és végül kudarcot vallok (vallunk, akartam írni, de most már nem teszem, nem én). Nagyon fáradt voltam, zavarodott és magamnak is idegen. És láttam, ahogy néznek rám, együttérzően, elismerően. Judit, ma olyan szép vagy – máskor is, de ma valahogy… Hát nem látod, meggyógyult!
Lehajtottam a fejem, ne lássák, mekkora a mosolyom. Köszönöm, nem tudok mást mondani ma sem, azóta sem, akárhányszor egy aggódó kérdéssel találom szemben magam, jól vagyok, köszönöm.
Szombaton későn kelek, tornázom, kávézom az erkélyen (nyoma sincs a sáskának, sajnálom, hogy elment, gyönyörű volt. Mindenki értse, ahogy akarja.), lezuhanyzom és főzök egy levest. Egy pillanatra eszembe jut, lehetnék most máshol, suncity-ben egy alagsori hűvös barlangban, vagy a napfényes utcák egyikén, tervezve a napi programot – de leírni tovább tart, mint elhessegetni magamtól ezt a képet. Vásárolni megyek, vagyis inkább csak nézelődni, szeretem az embereket figyelni, ha egyedül vagyok (néha úgy érzem, túl sokat foglalkozom magammal, ezt nem igazán engedhetem most meg). Nem veszek semmi értelmes dolgot, csak egy új piercinget az orromba, a régihez már nagyon hozzászokott az arcom. Megkísért, hogy talán lehetne egy új, egy teljesen új, valahol a testemben egy újabb darab kis fém, ami csak akkor csillog, ha én akarom, de valójában túl tompa vagyok hozzá, hogy bármit is tegyek érte vagy ellene. Későn érek haza, csak összedobok valami ételt, és befejezem a nap tevékeny részét. Innentől csak én vagyok, egy könyvvel az erkélyen, élvezve, hogy teljes erejével süt rám a délutáni nap, figyelem a Nagy-Magyarország formájú felhőt, ahogy a fény elé kúszik, majd továbbáll. Nagy terveim a forgatókönyvírással kapcsolatban egyenesen a kék égben válnak füstté (ideiglenesen, persze, holnap úgysem bírok majd magammal és nekiülök végre).
Az este úgy az enyém, ahogy már régen volt. Egy korsóval abból a selymes-keserű barna sörből, egy zacskó fűszeres csipsszel és a Szállító harmadik részével, amiben gyakorlatilag nem történik semmi, csak Jason Statham furikázik egy csillogóan fekete Audival. És ez jó.
Csak amikor vége a filmnek, akkor jövök rá, hogy tényleg ezt akartam.
Nem lesz mindig ilyen könnyű, ezt tudom. De nem fogadkozom, nem kötöm fel a páncélomat, és nem indulok harcba a magányos boldogságkeresés újabb jelszavaival. Keresztem marad örökre, amikor azt mondta, próbáljam meg elfelejteni, kinevettem. Hogy is felejthetném… de ez nem jelenti azt, hogy beszélnem kell róla. Vagy úgy tennem, mintha még lenne dolgunk egymással. Jó most nem gondolni semmire.
(de azért amikor azt énekli, "az otthon itt van, ha jössz mellettem/még ha nem is nézel rám", nehezebben lélegzem. van, ami nem múlik el. otthon csak egy van)
ánosi juci 