panaszkodás

nincs mit tenni, ez most panaszkodás lesz

nem akarom elhinni, de minden jel arra mutat, be vagyok oltva láthatóság ellen. hallhatóság ellen is, gondolom, amikor sokadszorra üvöltök dolgokat, minden eredmény nélkül. kicsit frusztrál…

és ezért, minthogy az égegyadta világon senki nem lát, nem hall, vagy ha mégis, hát kicsit sem figyel rám, nos, fölösleges kulturáltan viselkednem és visszafognom magam. szeretném megóvni testemet a gyomorfekély kellemetlen tüneteitől és inkább kiadom, ami gyűlik bennem (hogy miért gyűlik? mert civilizációban élünk, tekintettel kell lennem másokra a környezetemben, blabla) mert ha a körülöttem élők úgy tesznek, mintha nem léteznék (úgy érzékelik), akkor nem kell figyelembe vennem az esetleges reakciókat.

tulajdonképpen már gondolkodom ezen egy ideje: hogy lehet, hogy az önzés kölcsönös? kevés gusztustalanabb, betegebb, fájdalmasabb tulajdonságot ismerek, és mindig is próbáltam kiölni magamból, de mostanában az egészségesnél (ez már magában paradoxon) nagyobb dózisban kapom és alig tudok ellene védekezni. csakis önzéssel.. és ez rettenetes, nem akarok behódolni, nem akarok olyanná válni, mint azok, akiktől távol szeretném tartani magam, de nem tudok mit tenni. önkéntelenül mozdul védelemre a lelkem, emeli a falat, amely -nincs mit szépíteni- önzésből épült. kénytelen vagyok magammal foglalkozni, és nem azért, mert ez olyan jó, hanem mert mindenki ezt teszi, és… mert velem nem foglalkozik senki.

persze, az én hibám. valahogy átfordult minden, ami korábban magától értetődő volt, most erőltetett vagy fájó. hogy lehet ez? és most nem érdekel, ha paranoiával vádoltok. tartsátok meg magatoknak! most nem gondolkodom, nem magyarázkodom, nem vagyok tekintettel senkire. majd, ha kapok némi elismerést, embernek (nőnek) járó tiszteletet, szeretetet, odafigyelést, majd, amikor vége a kéretlen, ostoba jótanácsok áradatának, majd akkor megint jókislány leszek. most az vagyok, akivé tettetek, önzésetekkel megnyomorítottatok.

nem ágálok senki ellen. nem vádolok senkit. csak elmondom, ami feszít, feszül, fáj.

amikor azt mondom, az én hibám, senki sem szól: “nem csak”. egyedül vagyok. egyedül hagytatok a gondjaimmal, a kettétört életemben, és ha segítséget kérek, nem felel senki. csak akkor jöttök, ha bűnbakot kell keresni, ha panaszkodni kell (mert én mindig ráérek), ha szívességet kell kérni, ha önimádatotok oltárára kell illatos tömjént szórni. ha valamit kérdezek, nem jön válasz. ha valamit kérek, “oldd meg magad”, majd még megkapom: rosszul csinálom. tanácsokat kapok kéretlen, cenzúra nélkül, s annyira össze vagyok törve, hogy még ezt is elfogadnám, ha aki adja (egyszer az életben) odafigyelne arra, kihez beszél. de minden szóban érzem: nem is tudjátok, ki vagyok, mire van szükségem (noha én beszélek hozzátok, elmondom, mi kell). és a hangsúlyok! kérlelhetetlen, szinte utasítás-erős minden, aztán jön a számonkérés, ha nemet mondok az ajánlatra, vajon hogy merészelem?! ellököm a kezet, ami kihúzna a bajból… csakhogy ezek a kezek vagy ütni akarnak, vagy másik dimenziókban nyúlkálnak “felém”. soha nem érhetnek el.

és amikor belenyugszom (újra és újra), hogy csak én segíthetek magamon, hirtelen falakba ütközöm. az önzetlen segítő megsértődik, amiért nem őt választottam.

tudom, hogy már nem tart sokáig. tudom, hogy hamarosan visszaszerzem azt az életemet, amiben szép vagyok és erős, és amiben nem vagyok egyedül. de nem tudom… nem tudom, hogyan csináljam. úgy érzem, nem számíthatok senkire, segítség helyett csak újabb elvárásokkal szembesülök, akitől egy jó szót várnék, az nem vesz észre, vagy megbánt. választhatok…

hát inkább csöndben vgyok, elviselem a viharokat, amik ide-oda dobálnak, remélve, hogy legalább annak jó, aki előidézi azokat. hiszen szeretlek titeket, jót akarok nektek. nem lennék képes bántani titeket, akarattal nem (mert még van akaratom, hiába csodálkoztok!)

pedig néha nagyon nehéz jónak lenni. amikor hat óra utazás után nem ülök le, mert még ugyanannyi utat meg kell tennem, és fogy az időm, hiába kértek, nem maradhatok. amikor megpróbálok elkerülni egy messzire mutató veszekedést úgy, hogy a két fél közé állok (miattam ne vesszetek össze!), de ti kikerültök, egymásnak estek, és aztán én is ott maradok sérülten, közben mindkettőtöket ápolnom kell. amikor kiöntöm a kis szívemet, és megnyugtatás helyett csak fejmosást kapok, meg a sürgetést, hogy “cserébe” legyek lelki szemetes, és csináljak úgy, mintha minden rendben lenne. amikor nem ismeritek el, hogy igazam van, amikor a saját életemet érintő döntésekből kihagytok, mintha magatehetetlen lennék, amikor gondolataitokat nem osztjátok meg velem, majd számon kéritek, miért nem vettem számításba ezeket a gondolatokat…

hát ez nem megy. megpróbáltam, de most már annyira undorodom magamtól, hogy képtelen vagyok folytatni. elfáradtam, elment a kedvem az élettől. pedig szeretek élni, nem hagyom, hogy álnokul elvegyétek tőlem ezt is! menjetek békével, én nem haragszom senkire, nem kérek tőletek semmit, nem várok semmit. Isten majd megbocsátja nektek, amit velem tettetek. én csak az életemet akarom élni. csak dolgozni akarok, fedelet a fejem fölé. és nyugalmat. nyugalmat mindentől, amit nem én választottam magamnak, vagy amit nem tudok elkerülni az utamon. szeretlek titeket; ne akadályozzatok!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

napok

2011. augusztus
h K s c p s v
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...

%d blogger ezt szereti: