tudom, hogy bennem van a hiba. nem vádolok senkit, nem hárítom a felelősséget, mert ismerem saját magam, de attól még rosszulesik… legjobb, ha leírom, ahelyett, hogy parttalan vitákba merülnék vagy álmatlan éjjeleken rágódnék hülyeségeken (lásd tegnap este – tényleg átestem a holtponton, már csak remélni merem, hogy egyszer végre megint átalszom az éjszakát).
ostoba félreértés volt – így szokás kezdeni minden mentegetőzést. próbálok nem ferdíteni el semmit, de mindenképpen úgy látom, félreértés történt. közel engedtem magamhoz valakit, egy kis időre, mert mindkettőnknek jólesett, semmilyen törvény nem tiltotta, bár az is igaz, hogy egy nálam (nálunk) józanabb elme nem kábult volna el. akkor is jó volt, nem bánom most sem, nincs mit szégyellnem azon, hogy valaki kedves volt velem, és én nem álltam ellen. ez nem jelent vad egyéjszakás kalandot, nem jelent titkolnivaló liezont, de részletezni sem fogom, nem ezen van a hangsúly. az emberek félnek tőlem, ez derült ki később; nagyon hamar és nagyon buta módon. kérdem én: miért nem csinálhatok közös programot valakivel, akivel jól érzem magam… no hát, mások nem ezt kérdezik. megijednek, hogy őszinte vagyok, vagy -mert ők képtelenek az őszinteségre- azt hiszik, hátsó szándékaim vannak, azt hiszik, egyszerűen hazudok és el akarok venni tőlük valamit, amit nem adnak szívesen. érzésem szerint erről van szó: a fiú bepánikolt, mert tetszem neki, és fél, hogy összegabalyodunk. hülye voltam, hogy nem vettem észre korábban, mert azt hittem, barátok lehetünk. vagy bármi
most biztos nagyon rossz lesz egy ideig, de már nem fogok kattogni rajta
a másik ügy, amit le akartam írni, még nem érett meg. előre elmondom, komoly aljas töprengésnek vetem alá, mielőtt közszemlére teszem. vannak baktériumok, amelyek megérdemlik, hogy (legalább okulásul) mikroszkóp alá tegyük őket
ánosi juci 